Cikkei szakasztott azon a hűvös magaslaton tárgyalják az izzó kérdéseket, mint ahogy azokat ma, ötven esztendő után látjuk és kívánjuk megítéltetni. A nemzet nem az uralkodó ellen küzd, írja, hanem a reakció ellen; a nemzet nem támad, csak védekezik. Legyen bárki a kormányon, aki alkotmányos szabadságainkat nem bántja, mi helyet adunk neki mindjárt – enélkül pedig soha. Ezek a Közlöny vezércikktémái.
Ezek a nézetek arra a kis csoportra vallanak, melyet közönségesen Kazinczy-körnek neveztek. Ide tartozott Csányi, Nyáry, Kazinczy Gábor, Szemere Bertalan, Patay József, Kovács Lajos, Klauzál, b. Kemény Zsigmond, szóval a mérsékeltek, az „okos emberek”.  A cikkeket legnagyobb részt Kovács Lajos és Kazinczy Gábor írta.
A többség, az engesztelhetetlenek, a szakításra törekvők felháborodva olvasták a cikkeket. Micsoda sárga-fekete limonádé ez? Mit akar ez az ember? Ki van mögötte? Titkos célzatokat kerestek, s egy könnyen benépesíthető hátteret kanyarítottak a cikkek mögé. Ohó! Hiszen ott valamit főznek. Hiszen ezek békét akarnak.
Pálffy Albert radikális lapja, a Március tizenötödike hevesen megtámadta Jókait, és a szerkesztő gyerekes módon rögtön visszakövetelte a kölcsönadott száz forintját. Jókai hüledezve látta, hogy egyszerre milyen nagy port vert fel. Kétségkívül gyenge politikus és felületes újságíró volt, de bizonyos tulajdonságai a publicisták fölé emelik. Jelszavakat tudott kidobni a közönség közé, s egy sikerült jelszó többet segít mázsaszámra menő bölcs érveknél. Egy ötlet, egy bon mot megöli a legfönségesebb beszédet, és megállítja a legdühösebb rohanó tömeget. Láttuk e fiatalembert a Lederer-féle macskazenénél, amikor azt mondja a Lederer vesztét kívánó népnek: „A hazáért könnyű meghalni, de nehéz ölni.” Láttuk a Landerer-nyomda előtt, amikor szakadó esőben letéteti a tömeggel az esernyőket. Az ilyen embernek az elmeszikrái veszedelmesek, ha rosszra használja. Azért hát vigyázni kell, hogy olajat csöppent-e a tűzre, vagy oltó vizet. Hát ez bizony most vizet csöpögtet, mégpedig tiszta vizet. A képviselők pró és kontra foglaltak állást, már ti. azok a néhányan, akik csinálták a dolgokat. Mert a többi jóízűen kártyázott éjjel és nappal a Fürdő vendéglőben, és nem olvasta a Közlöny cikkeit. Igaz, hogy Pesten derűre-borúra löveti és akasztja a mieinket Windischgrätz herceg, de az messze van, és itt is csak mozogni kell. A cikkek ügye tehát az Országgyűlés elé kerül. A február 10-i ülést egészen kitölti ez a kérdés. Madarász László nagy kedvteléssel látszik utat egyengetni annak a bizonyos kis gépecskének, mely a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán. Egy nap marciális törvényeket sürget Madarász László a meg nem jelent képviselők ellen, most Nyáry Pált és társait szeretné eltenni láb alól. A ház hangulata neki kedvez. A ház hangulata Jókai-ellenes. Bár Jókai személye csak az a bizonyos fogpiszkáló, mely az elítéltetés okául szolgálna. Nyáry Pál védekezését ingerülten hallgatják vagy nem is hallgatják. Február 12-én Kossuthnak is nyilatkoznia kell; ékesszólásával, találó érveivel lecsillapítja az ingerültséget; nyilatkozatának az a veleje, hogy a kormánynak semmi köze a cikkekhez, a szerző aláírta nevét, mindamellett „ad audiendum” idézte magához Jókait, ki meg is jelent a kitűzött órában a városházán, ahol Kossuth székelt.
Kossuth, akit pedig azzal gyanúsítanak immár, hogy meg akarja magát koronáztatni, igen egyszerű módon él és viselkedik. Egész nap íróasztalánál ül, levelez, fogad, intézkedik, rendeleteket fogalmaz, gyorsan ebédel s rögtön visszatér a munkához. Egész szórakozása abból áll, hogy kétszer hetenként whistet játszik. Gróf Esterházy Mihály, a „játékmester” rokonszenves partnerek összehívásával van megbízva a kijelölt estékre. Egyébként semmi fény, semmi ceremónia nem jelzi, hogy az ország leghatalmasabb embere ott lakik. A debreceni főbíró is nagyobb flanccal kezeli a közhatalmat. Jókait nem jelenti be lakáj vagy sima képű titkár, kopogtat az ajtón, és a patriarchális „szabad”-ra benyit Kossuth szobájába, melynek falait különféle színű gombostűkkel kiszurkált térképek borítják. Jókai részletesen írja le ezt az audienciát, Kossuth úgy látszik, nem fektetett nagy súlyt a cikk-dologra, bár nem helyeselte a békésebb hangok pengetését, de nem is helyeselhette, mivelhogy inkább a közönség feltüzelése, mint józanítása állott a hadviselés érdekében. Az ő szemében már el volt vetve a kocka. (...)
Annyit tudunk biztosan, hogy az audiencia nem volt valami dörgedelmes jelenet. Kossuth azt a kérdést intézte, hogy ki sugalmazta a cikkeket. Jókai természetesen nem vallott Nyáry Pálra. De ez nem is lett volna igaz. Sugalmazásról szó se lehetett. Nem is kellett őt sugalmazni, nagyjából olyan volt, mint a fonográf, aki legutoljára beszélt bele, annak a hangját adta vissza – csakhogy jobban. Jókai ügyesen védekezett a Kossuth beszédjeiből vett idézetekkel (aki annyit beszélt, annak a beszédjeiben mindent találni), mire azzal bocsátotta el, hogy folytassa ezután is a szerkesztést, de legyen egy kicsit forradalmibb, és beszélje meg cikkei témáját báró Jósika Miklóssal, aki a honvédelmi bizottmány s így a kormány tagja volt, és a közoktatásügyi tárcát vitte.
Mindez idáig szerencsésen ment, és ki tudja, miként végződik, ha Jósika rossz modora és kategorikus kijelentése, hogy csak olyan cikke mehet le a nyomdába ezentúl, amit ő előzetesen elolvas és helybenhagy, az ő báránylelkét is lázongásba nem hozza. Nyomasztó, sőt, reménytelen anyagi viszonyai közt talán elfogadta volna ezt a föltételt egy más politikustól, egy laikustól. De Jósika egyúttal író volt. És Jókai azt is érezte, hogy nálánál kisebb író. No, mármost hogy egy kisebb író cenzúráján menjen át egy nagyobb író elmeszüleménye, ez sok, olyant még Torquemada se gondolt ki, akkora türelmet és önmegvetést krónika föl nem jegyzett. Jókai még aznap benyújtotta lemondását a Közlöny szerkesztéséről, persze a felesége helyeslésével. És most már megvolt a fél takaréktűzhely Dudáséknál, de nem volt rajta mit főzni.
Egy nap Nyáry indítványba hozta a minisztertanácsban, hogy adják ki azoknak a színészeknek a fizetését, akik a kormányt Debrecenbe kísérték. Jósika nem ellenezte, Patay meg éppen javasolta. Kossuth ugyan közbeszólt némi bosszúsággal: „A komédiások az utolsók”, de miután a takarékos Duschek is hozzájárult, több ellenvetést ő se tett. Hisz úgyis ott volt a bankóprés...
...De Jókai bajai ezzel még korántsem szűntek meg. A debreceni mérsékelt pártot mind jobban-jobban kezdték Madarászék piszkálni, szorongatni, kivált a Március 15-ben Pálffy intézett erős támadásokat. Nyáryék belátták, hogy orgánumra volna szükségük, mire megalapítá Jókai a debreceni Esti Lapokat, az ő biztatásukra ugyan, de a saját szakállára. Az első szám február 22-én jelent meg azzal a programmal, hogy a megtámadott hazát és a ’48-as törvényeket megvédje a külellenség és a túlzók ellen. A lap szenzációt okozott. Mindjárt az első számból, melyet elejétől végig maga Jókai írt meg, elfogyott ezer példány, de minthogy fele bevételre voltak szerződ­ve Csáthy nyom­dásszal, az öt­ven forint jövedelemből huszonöt forint jutott Jókainak, huszonöt a nyomásért. „Ha ez így megy – mondá Csáthynak Jókai –, ezentúl két bankóprés lesz Debrecenben.” Hát úgy is ment, a közönség, melynek mindig nagy delicia, ha a hatalmasokat csipkedik, ha nem volt is a Nyáryék pártján, kapkodta az újságot. De az ellenpárt se pihent, a radikális lapok beteges rángatózással marták Jókait, illetve a csoportot, mely Jókait és lapját támogatta. Különösen Madarász László, a rendőrminiszter égett kiolthatatlan gyűlöletben irántuk. Halálos párbaj folyt itt, ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy a felek közül egyik a fűbe harap. De melyik? Nem az, amelyiknek nincs igaza, hanem alkalmasint, amelyik ügyetlenebb vagy amelyik tisztességesebb. A sajtó piszkolódásai, gyanúsításai csalhatatlan mód, de lassú, s ha a támadó félnek sok tarka macskája van, akkor egy kicsit bizonytalan is. Madarász tehát taktikát változtatott. Eddig a kicsinyeket üldöztette lapjai által, hogy Nyáry Pál táborát szétrobbantsa, de miután ez nem sikerült, elhatározta, hogy egyenesen Nyáry Pálra utazik. Az anyaméhet kell kiölni, és szétmegy a raj.
A március 7-i minisztertanácsban a miniszter polgártárs, aki magát Robespierre-nek képzelte, azt a kínos leleplezést tette, hogy egy tudósítást kapott Pestről, megbízható, kipróbált kézből, mely szerint Schodelné énekesnő (Nyáry Pál többször említett barátnője) mindennapos vendég Windischgrätz herceg szállásán. E fölfedezés drámai erővel hatott a jelenvoltakra. Ez nagy dolog, és tisztán, világosan áll. Minden szem Nyáryra szegődött. Mert ha Schodelné Windischgrätz szállásán bennfentes, akkor titkokat szállít neki, s ezeket a titkokat akkor a magyar hadállásokról és intézkedésekről Nyáry Pál küldözi Schodelnének, minélfogva a békésre hajló hangulatáért már eddig is gyanús Nyáry Pál hazaáruló.
– Mi van ebben a dologban? – kérdé zordon arccal, a kínos csendet megszakítva az elnöklő Kossuth. – Az van benne, hogy nem igaz – felelte Nyáry, nyugodt oroszlántekintetét végighordozva a teremben. – De a tudósítás... – Ostobaság – vágott közbe Nyáry egy kicsit röstelkedve –, Schodelné velünk egyszerre jött Debrecenbe, és azóta is itt van mindig. – De hogy én erről nem tudok? – csodálkozott Madarász László. – Mert nem jelentkezett szállásért a városházán, mint a többiek, hanem egyenesen Buzás Pál öcsémhez szállt, akinek itt háza van.  – És hogy te nekem erről nem szóltál? – csóválta a fejét Kossuth, de már csak féltréfásan.
– Azért titkoltam el ittlétét – felelte Nyáry Pál egyszerűen –, hogy megtehessem múltkori indítványomat a színészek fizetése dolgában, mert ezt csak úgy tehettem, hogy Schodelné abban ne részesüljön.
 

(folytatjuk)