Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény leszerelt katona. Ahogy ment, baktatott hazafelé, nem volt egy fillér se a zsebében. Betért egy kocsmába.
Azt mondja a kocsmárosnak:
– Kocsmáros úr, nagyon szépen megkérem, adjon nekem valami ennivalót. Most szereltem le, s egy fillér sincs a zsebemben. Majd egyszer meghálálom.
Hát a kocsmáros főzött is neki mindjárt öt tojást, s adott hozzá egy darab kenyeret. Jóllakott a katona, azzal elment a falujába. Megházasodott, és dolgozott szorgalmasan.
Telt-múlt az idő, eltelt vagy tíz esztendő. Eszébe jutott egyszer a katonának, hogy ő a kocsmárostól kért egy ebédet. Gondolta magában, elmegy most, s megfizeti, hogy ne legyen adósa. Tett száz pengő forintot a zsebébe, s elment a kocsmároshoz. Köszönt neki.
– Jó napot, kocsmáros!
– Adjonisten!
De a kocsmáros nem ismerte meg. Kérdi tőle az egykori katona:
– Nem ismersz meg, kocsmáros? Mikor leszereltem, te adtál nekem egy ebédet. Főztél öt tojást, s adtál egy darab kenyeret. Most eljöttem, hogy megfizessem az árát.
Hát, uram teremtőm, a kocsmáros elkezdett számolni.
– Lássuk csak! Öt tojás a tíz esztendő alatt mennyit ér? Ha én azt az öt tojást kiköltöttem volna, lett volna öt csirke, s ha az megnőtt volna, tojt volna darabonként húszat. Az már száz darab tojás. Azt én, ha kiköltöttem volna, lett volna belőle száz darab csirke, s azután azok felnőttek volna, s tyúkok lettek volna. Akkor azok mennyit tojtak volna?
A tíz esztendő alatt egyezer pengő forintot számolt a szegény embernek. Megijedt a szegény ember, s azt mondja:
– Kedves kocsmáros úr, nincs nekem annyi pénzem! Én csak az öt tojást jöttem megfizetni. Ki hallott már ilyet?
– Ha nincs pénzed – mordult rá a kocsmáros –, megyek a bíróhoz, s feljelentelek.
A szegény embert a kocsmáros feljelentette. Hazament a szegény ember a falujába nagy búsan, hát ahogy baktat az úton, összetalálkozik egy barátjával. Azt kérdi tőle a barátja:
– Mi bajod van, kedves komám? Úgy lehorgasztod a fejed. Csak nincs valami baj?
– Jaj, dehogy nincs, édes egy komám! Hallod-e, hogy jártam! Ezelőtt tíz esztendővel, amikor leszereltem, útközben egy kocsmában megettem öt tojást egy darab kenyérrel. Most elmentem, hogy megfizessem. Hát a kocsmáros a tíz esztendő alatt, amennyi jövedelem abból az öt tojásból lett volna, azt mind felszámolta. S most nem tudom kifizetni, ezért aztán feljelentett a bírónál.
– Ne búsulj te ezen! Kihúzlak a bajból, barátságból. De ne mondd el senkinek! Amikor megkapod a papirost, hogy menj a bíróságra, add csak ide, elmegyek én helyetted!
Úgy is lett. Nem telt bele sok idő, egy-két hétre rá megkapta a szegény ember a papirost, hogy menjen a bíróságra. Odaadja a komájának. A komája csak zsebre tette.
Megint eltelik egy-két hét. Megint kapott a szegény ember egy papirost, hogy menjen a bíróságra. Ezt is odaadta a komájának. Ekkor a komája felöltözött szép ruhába, ahogy a bíróság elé kell menni, s megjelent a bíróságon.
Azt kérdi a bíró:
– Te vagy az az ember, aki megette az öt főtt tojást?
– Én vagyok, uram – feleli büszkén.
– Az első idézéskor miért nem jelentél meg?
– Azért, uram, mert főztem a pityókát, a krumplit, hogy elültessem.
– Hát neked hibázik az eszed, főtt pityókát akarsz elültetni? Abból ugyan nem lesz semmi!
– Igen, uram, de a főtt tojást is, ha a kotló alá tették volna, abból se lett volna semmi. S ha a kocsmáros a főtt tojást felszámolta, hát gondoltam magamban, én is megfőzöm a pityókát s elültetem. Hátha lesz abból is valami.
Akkor a bíró nagyot kacagott.
– Na, te szegény ember, menjél szépen haza, nem kell fizetned semmit. Huszonötöt kap a kocsmáros a fenekire.
Így a kocsmárosnak huszonötöt vertek a fenekire. S a szegény ember nagy boldogan hazament. Elújságolta a komájának, mit végzett. S a barátja még ma is köszöni, hogy kihúzta őt a bajból. Itt a vége, fuss el véle!
