Az ortodox keresztényeknél régi szokás – és ma a nyugati országokban is sok helyen terjed –, hogy a húsvéti időben nem Jó napot!-tal köszönnek egymásnak az emberek, hanem így: Krisztus feltámadt! És a válasz: Valóban feltámadt! Nemcsak köszöntés és köszönés ez, hanem hitvallás is az emberek részéről, annak megvallása, hogy hisznek a feltámadásban. Még a Szovjetunió idejében történt, hogy egy gyár munkásai számára politikai fejtágítót tartottak. A pártközpontból érkező ember hosszasan beszélt arról, hogy Isten valójában nem létezik, a Biblia csak kitalált történeteket tartalmaz, Jézus halálából és feltámadásából semmi sem igaz. A hatalmas csarnokban az ezernél is több munkás türelmesen végighallgatta a beszédet, melynek végén kérdéseket lehetett feltenni. Ekkor szólásra emelkedett egy öreg munkás. Az előadó bátorította: Kérdezzen csak nyugodtan, ha valami nem volt világos az előadásban! Az idős ember mindenki által hallhatóan megszólalt: Krisztus feltámadt! A jelenlévők azonnal ráfelelték: Valóban feltámadt! Ő pedig az előadóhoz fordulva hozzátette: Hát, csak ennyit akartam mondani. És visszaült a helyére. Ahogyan egy nép lelkéből sem lehet kiölni a vallásosságot, ugyanúgy egyetlen ember lelkében sem lehet kioltani az örök élet utáni vágyat. Minden bizonnyal éppen emberi létünk korlátozottsága, végessége miatt szeretnénk megnyílni a végtelen felé. Nem nyugszunk bele abba, hogy az életnek vége szakad, és utána a semmi következik. Krisztus feltámadása, amelyet most, húsvétkor ünnepeltünk, megerősíti bennünk ezt a vágyakozást.
A francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy költeményt, amely a reményről szól. A vers szerint az emberiség története egy körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik a hitet, a reményt és a szeretetet jelképezik. A bal oldalon a legidősebb nő lépked nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb oldalon egy középkorú nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptekkel halad előre. Ő a szeretet. Középen pedig a legfiatalabb, egy kislány, aki kettejük kezébe kapaszkodik. Ő szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét. Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy valójában ez a legkisebb alak halad elöl, ő vezeti az egész menetet: a remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.
Szép, képletes, valóban költői leírása a bennünk lakozó örök vágyaknak. S ha magyarnak születtünk, akkor még inkább élő és eleven ez a vágy: a reménykedés vágya. Hisz annyiszor voltunk már olyan történelmi helyzetben, hogy örökös harcaink kemény csatáiban valóban csak e pici „egri nő”, e kislányka – a legsötétebb időkben is a legjobbkor felvillanó – alakja adott épp annyi erőt, hogy megmaradjunk...