Programok. Kicsit csipegetni innen is, onnan is. Aztán majd meglátjuk. Hatni észre, érzelemre. Érvek. Köztük talmiak és csalárdak is. Egymás szemébe nézni. Felismerni, hogy a másik is beleremeg. Most kellene kihasználni gyengéit. Melyek már korábban pontosan felleltározva. Elrugaszkodni az előre kitervelt forgatókönyvtől. A pillanat ihletének engedni. Ha van. De a múzsák hallgatnak. Hát nem marad más, mint csépelni a szót. Rakosgatni egymásra a már oly sokszor felépített kártyavár ingatag lapocskáit. És mérlegelni közben. Állandóan, minden szót, hangsúlyt, árnyalatot. A másikét legfőképp. Meglátni az ütés irányát. Hárítani. Saját húzását ellene fordítani. Mosolyogva tűrni. Nem fájt, köszönöm a lekvárt. Leplezni. Szót elterelni. A széjjelfutó gondolatokat kordában tartani. Csak ezt, a mindent eldöntő csatát megnyerni. Villogni, csillogni fessen, frissen vasaltan. Nyomot hagyni, nagyot dobbantani. A biztos sikert most megalapozni. S aztán a dicsőséget megérdemelten beseperni.

Persze, képzelődni, azt igen. Hogy csuda emlékezetes marad az aspiránsok tegnap esti vitája, hogy most majd minden kiderül, szeg a zsákból kibújik. Hogy lészen helye annak a pecsétnek, most már biztos, Á jelölt vagy Bé jelölt, de az aztán igen. Határozottan, apellátát nem tűrően, kard markolatig földbe, vérszerződés, miegymás. Ehhez képest maradt minden a régiben. Újat mondani sem Á, sem Bé jelöltnek nem sikerült, hat hét után az önismétlés csapdáját kikerülni nehéz is lett volna. A jól bevált szólamok, a már unalomig ismételt kulcsszavak. Ízlelgették a forró kását, szó se róla. De dolgunkat meg nem könnyítették. És igencsak nehéz döntés elé állítottak. Dönteni pedig kell. Egyetlen biztos dobással.