Brandenburgi Katalin, Erdély fejedelme 1630. június 28-án Gyulafehérváron kelt oklevelével nemesi rangra emelte kökösi Nagy Miklóst, az udvari gyalogos testőrség alhadnagyát, feleségét, Kükemezei Katalint, fiaikat, Jánost és Pált, valamint születendő utódaikat, és címert adományozott nekik. A nemeslevelet a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrzi.
A dokumentumban az adományosok neve a következőképpen jelenik meg: Nicolaus Nagÿ, felesége, Catharina Kikemezei (így, Kükemezei helyett Kikemezei), fiaik, Joannes és Paulus. Az uralkodó Catharina néven írta alá az oklevelet, annak elején titulációja: Katalin, Isten kegyelméből született Brandenburgi márkinő, a Szent Római Birodalom hercege, Erdély fejedelme, a Magyar Királyság részeinek úrnője, a székelyek ispánja. A nemeslevelet Kovacsóczy István (Stephanus Kowachochy) kancellár ellenjegyezte. Az adományt az 1631. június 17-én Gyulafehérváron tartott országgyűlésen kihirdette Thoroczkai Mihály ítélőmester.
Az adománylevélből kiderül, hogy Nagy Miklóst a népi és nem nemes állapotból, amelyben született, kiveszik, és Erdély valódi nemeseinek sorába emelik felsorolt hozzátartozóival és születendő utódaival együtt. Az adományos érdemeit nem említi a dokumentum, csupán néhai Bethlen Gábor, a Szent, másképp Római Birodalom hercege, Erdély fejedelme, a Magyar Királyság részeinek ura, a székelyek ispánja és Brandenburgi Katalin uralkodása alatt tanúsított és a jövőben tanúsítandó hűségéért jutalmazza meg utóbbi.
Az adományozott címer a következő: égszínkék katonai pajzs, melynek mezejében vagy területén alul kékbe, felül vörösbe öltözött, egyenesen álló egész emberalak baljában felfelé nyújtott buzogányt tartani, jobb kezében rövid kardot kirántani látszik. A sisak tetejéről lefolyó különböző színű szalagok vagy foszlányok a pajzs mindkét oldalát ékesen díszítik.
A címer leírása nagyon hiányos. Nem szerepel abban, hogy a pajzson sisak nyugszik, azt sisakkorona (királyi fejék) fedi, mint a legtöbb címerleírásban, mintha magától értetődőnek vennék, hiszen az már megjelenik, hogy a sisak csúcsából sisaktakaró omlik alá. A címert egyszerű arany csillagokkal meghintett barna címerszőnyegbe rajzolták, annak két felső sarkában zöld levelek közepén barna termés (makk?), alsó sarkaiban egy-egy virág látható. A sisaktakaró vörös-ezüst, illetve kék-arany. A sisak zárt, mint ahogy a korabeli sisakok zömét ábrázolták, ám szembe néző, ami igen ritka.
A címerpajzsban szereplő emberalak kék dolmányt, vörös mentét, arany csizmát és fekete kucsmát visel. Baljában tartott buzogánya arany, tehát nem harci eszközként, hanem tisztsége jelképeként jelenik meg. A testőr jobb kezét kardja markolatán tartja, bal karjának ábrázolása idétlen: úgy tűnik, mintha melléből nőne ki. Sunkó Attila levéltáros úgy véli, a címerfestő abból indulhatott ki, hogy a bal kart a mente eltakarja, ám utóbb észrevehette, hogy a leírás szerint buzogányt tart, és utólagos megoldásként toldotta be a címerábrába.
Láttuk, a fejedelmi testőr kék dolmányt hord. Erről nevezték el az alakulat tagjait kék darabontoknak. Az egyenruháról leírások maradtak fenn, későbbi ábrázolásokban szerepel, néhány utólagos heraldikai rajzban fennmaradt, de ismereteink szerint kökösi Nagy Miklós nemeslevelén található egyetlen korabeli, hiteles ábrázolása. Ezért igen becsesnek tartja a szakirodalom ezt a dokumentumot.
Érdekességként említem meg, hogy érsekújvári Gyarmathi Jánosnak, az udvari testőrség tizedesének II. Rákóczi György által 1650. március 27-én Gyulafehérváron adományozott nemeslevelén a címerfestményben koronán nyugvó, kardot tartó vörös ruhás kar látható, ám a címerleírásban nem szerepel a ruházat színe. Szintén fejedelmi testőrről van szó, tehát ugyancsak kék darabontnak kellett lennie, de konkrét megjelölés híján a címerfestő a gyakori vörös darabonti öltözetet alkalmazhatta.
SZEKERES ATTILA ISTVÁN heraldikus
