A pap felrója majd, hogy nem járt templomba. Talán voltak titkos nőügyei, de lényeges kérdésekben nincs kétség. A mérlegben minden benne van, nincs már titok, átadta a döntés jogát és felelősségét nálánál sokkal nagyobb hatalmaknak, ahol elfogultság nélkül ítélnek majd. Ő nem szól, nem szólhat, csak vár és elfogad. Mi meg szokás szerint búcsút veszünk tőle ma a rokonokkal, koszorúval, pálinkával és kaláccsal. És ez így van rendjén.
Egy hete kezdődött. Ilonka hívott, a szomszédasszony, hogy menjünk, mert nagyapám haldoklik. Rögtön kocsiba ültem. Éjszaka száguldottam hétszáz kilométeren át. Egy kitáblázatlan útépítésnél majdnem ott maradtam, de valahogy visszatornáztam magam az útra. Megérkeztem.
Nagyapám hanyatt feküdt az ágyon, ahogy a haldoklók szoktak. Beesett az arca. A szobába lépve erős vizeletszag csapott meg. Még lélegzett, de látszott, hogy tényleg nem sok van hátra. Megijedtem, ilyennek még soha nem láttam őt. Segíteni akartam neki. Az orvosi rendelőbe siettem, de az orvos meg sem nézte. Korábban megvizsgálta, azt mondta, hogy a májával lehet valami csúfság, de nem utalta be kórházba kivizsgálásra. Azt mondta, minek, így is szép kort ért meg, nem kell kórházi hercehurcának kitenni ilyen idősen. Hetvenkilenc év felénk, a férfiaknál tényleg szép kor, de lehet, hogy egy kórházi kezeléssel vagy műtéttel élt volna még tíz évet. Minek, mondta az orvos.
Nagyapámnak tényleg rosszulesett, hogy a barátai mind itt hagyták, s valami vidámabb kocsmába költöztek, ott mulatnak nélküle. Néha bement a Csutakosba meginni egy pohár pálinkát, de már ott sem érezte jól magát. Aztán csak feküdt a szivacson a verandán. Enni sem akart. Nagyanyám hallgatott a rádióban egy műsort, melyben egy pszichológus elmondta a depresszió ismertetőjegyeit, és ő megállapította, hogy bizony ez pontosan illik nagyapámra. Nem csodálkoztam.
Két fiát is elföldelte. Valahogy semmi nem úgy alakult az életében, ahogy eltervezte. Mindig valaki beleköpött. Politika, történelem. Elfáradt. Az utolsó napokban caritasos nővérek jöttek, és fájdalomcsillapító injekciókat adtak be neki, pedig nem voltak fájdalmai. Tenni akartunk valamit érte, ennyit tudtunk, s ez mindenkit megnyugtatott. Nagyapám csak feküdt hanyatt, csukott szemmel, sárga volt az arca, nagyanyám Kubut töltött a szájába, ő lenyelte, láthatóan jólesett neki, de a szemét akkor sem nyitotta ki. A nővérek jöttek, megszúrták és mentek is. Aztán egyszer szólt a telefon, hogy ne jöjjenek. Közben vissza kellett jönnöm Pestre dolgozni. Nagyapám még négy napot élt.
A temetés napjára volt repülőjegyem. Aznap amúgy is mentem volna.
Hétszáz kilométer választott el tőle a temetés reggelén, de modern világban élünk, nem kell egész éjszaka busszal utazni, hogy időben ott legyen az ember. Elég, ha reggel korán kel, és használja a légi közlekedést, ami tízszer olyan gyors, mint a Csavargó buszai. Budapest–Marosvásárhely negyvenöt perc, onnan két óra alatt el lehet stoppolni Udvarhelyig, ahol felvesz valamelyik ismerős. A visszaút pedig kész időutazás. A gép reggel hatkor indul, és öt-negyvenötkor száll le Pesten.
4.00. Hajnal van még, Budapesten nem járnak a buszok, gyalog megyek a ferihegyi reptér felé, hátizsákkal, feketében, kifelé a Gyömrői úton. Repedezett, ócska, régi aszfalton lépkedek, oldalt lepusztult épületek mellett haladok el, némelyiket kínai piaccá alakították át, a lámpafények sárgán szóródnak szét. Fölnézek, alig látom a távoli csillagokat a póznák fényétől. Még sűrűn benne vagyunk az éjszakában, mondom magamban, de tiszta az idő, szép nap ígérkezik a búcsúra. Egy kicsit hideg van, de nem fázom, szedem a lábam, hogy időben ott legyek.
04.50. Minden rendben van, az útlevelem érvényes, a csomagom sem túl nagy, a határőrök szó nélkül beengednek. Megkeresem a kaput, amely a géphez vezet. Már sokan ott vannak, ébredeznek, halkan beszélgetnek. Körülnézek, hátha akad ismerős, de nem ismerek senkit.
Megiszom egy kávét, és nagyapámra gondolok. Itt vagyok én is a tranzitban, nagyapa, az egyes terminálon. Ide osztottak be, ide küldtek. Várom, hogy fölemelkedjem, hogy fölvigyenek oda a magasba, ahol nincs határ, és az idő sem számít igazán, ahol végre szállhat a lélek, és kit érdekel, hogy mi van odalent? Végre kikerülhetjük azt a határt. A tranzitban vagyok én is, ahogy te a nyújtópadon a ravatalozóban, a te tranzitodban. Talán félfüllel hallgatod az előimádkozók halk duruzsolását a deszkán keresztül, kik virrasztanak a lelkedért, amely se ott még, s itt már igazán.
6.00. Már indulnunk kéne, de még nem engednek föl a gépre. Várunk a felszállási engedélyre. Az időjárási körülmények nem megfelelőek. Azt mondják, hogy Marosvásárhelyen köd van. Hát igen, ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek itt lenn, nagyapa. Te már levetetted a bilincseid, de még te is ott vagy a te tranzitodban, ma délután tesznek le két méter vastag fekete föld alá, és lelked bűneid alól feloldja a pap, megszenteli, és elindulhat fölfelé, ahonnan leszállt egykor. Arra mennék fel én is, ha tisztulna az idő, és a gépünket hagynák fölszállni, ha engedélyt kapnánk az irányítótoronyból. Fölemelkednénk a felhők fölé, ahol semmi nem zavarja a létezést vagy nemlétezést, mert ez a kategória ott már értelmét veszti.
06.20. A gép nem indul, pedig már húsz perce a levegőben kellene lennie. Se ki, se be nem engednek. Beszorultunk a tranzitba. Várunk. Várjuk, hogy kihűljön a kávé, megsüljön a friss croissant, leteljen az egy óra, és új jelentés érkezzen az időjárásról, csak nehogy töröljék a járatot, csak el ne kerüljük a találkozást. Várunk a fapadosra, nagyapa, a légvitorlásra, hogy ne üljünk itt olyan egyértelműen beragadva a gravitáció kegyetlen vonzásába, ami neked már múlt, feledésbe merülő, fellazult fizikai fogalom. Határőrök jönnek-mennek a tranzitban, tudod, ez itt lenn nagyon fontos. Itt nem lehet csak úgy ellenőrizetlenül egyik országból a másikba utazni megfelelő dokumentumok nélkül, itt igazolnod kell, hogy te az vagy, aki, és nem köröznek, nem vagy útban senkinek. Bezzeg ott, fenn másként mérnek, ha már kiléptél a tranzitból. Ott nincs útlevél-ellenőrzés, nincsenek civilek és egyenruhások, ott mindenki egyenrangú.
07.20. Nagyapa, én még mindig a tranzitban vagyok. A célállomáson nem oszlik a köd, és nem tudnánk így leszállni. Ezért felszállni sem tudunk. Nem lebeghetünk a levegőben órákon át. Tudod, itt lenn nagyon ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek.
Nézem az ablakon át, hogy kipakolták a nagy rózsaszín lélekemelőt. Minden csomagot kihánytak. Még meg is taposták a rakodók. Bosszút álltak rajtuk, hogy kétszer kellett ki-bepakolniuk. Rúgták a bőröndöt, dobálták a babakocsit a hímgorilla méretű, foszforeszkáló mellényes legények. Mi meg néztük az üvegen keresztül a bosszúállást. Tudod, nagyapa te azt, itt a földi világban ilyen ez a bosszú. Ismered jól, nagyon emberi. A te csomagjaidat biztosan nem rugdossák a te tranzitodban, mert neked nincsenek csomagjaid. Ahová te mész, oda nem kell csomag. Az csak itt kell, hogy cihelődhessünk vele innen oda, onnan meg ide, mintha lenne az egésznek bármi értelme. A te tranzitodban biztosan béke van és csend, csak magad vagy, poggyász nélkül. És nem is vagy bosszús, ha nem érsz el valahová, mert te már mindenhol ott vagy („csak itt nem”).
8.45. Dühöngök magamban, járkálok, az ujjaimat tördelem. Már minden járat elindult, fölszálltak a gépek, csak ez a keleti járat, ez nem akar indulni. Bezzeg ha nyugatra menne, akkor felszállna, meg le is, ha nem is éppen ott, ahová indult, akkor valamelyik közeli reptéren, ahol nincs köd, és átbuszoznák az utasokat a célállomásra, Nyugaton meg tudják oldani, de itt, a Balkán határán nagy ívben leszarnak minket. Neked jó, nagypapa, mert a te tranzitodban nincs se kelet, se nyugat, ott minden égtáj egy. Itt irányok vannak, amiket állandóan célozgatunk, amerre megyünk, mennénk, vágyunk. Egyre több az útelágazás, és már azt sem tudjuk, hogy mikor tértünk le az eredeti útról, miért és hogyan kellene visszatalálni rá, csak megyünk mindig jobbra vagy balra, amerre azt hisszük, hogy jó. És nem tudjuk, hogy mitől is jó.
09.00. A kapitányok és a személyzet is kiszállt a gépből, a büfében állnak, kávéznak, magas, szép emberek, szép stewardessekkel, kacarásznak, frissen borotváltak, udvarolnak a lányoknak, aztán elmennek a géppel máshová. Ők már biztos, nem visznek minket Vásárhelyre. Talán valaki más, egy másik repülővel. A gép méregdrága szerkezet, mondják, többe kerül, mint az összes utas együttvéve, az nem állhat ott üresen, kihasználatlanul csak azért, mert valahol köd van. Közben telefonálgatnak az utasok, mert őket is várják a célállomáson, és a vonal túlvégén idegeskednek, hogy merre van a testvér, rokon, nem zuhant-e le, és újságolják, hogy nincs is nagy köd, meg azt is, hogy a Valenciából érkező gép leszállt Vásárhelyen. Az hogy lehet, kérdezzük a sárga mellényes vókitókist, aki azért van ott, hogy nekünk dirigáljon, hogy nyugtasson, megmondja a tutit, és meg is mondja: a spanyoloknak profi pilótáik vannak.
– A ti pilótáitok amatőrök? – kérdezi kötekedve az egyik utas. – Akkor jobb is, ha nem szállnak fel – teszi hozzá.
Találgatják az utasok, mi lehet itt az igazi gond: biztosan az, hogy nem telt meg a gép, sok akciós jegyet eladtak, nagyon olcsón repültünk volna, és nem érte meg veszteségesen elküldeniük a járatot. Jól jött nekik a köd. Találgatni lehet, mert annak semmi következménye.
10.00. Várunk még egy órát. Már nem esik jól a kávé sem, rossz íze van, de iszom, mert fel akarok ébredni, azt remélem, hogy az egész csak valami rémálom. Hátha az a fekete lötty segít. Tudom, nagyapa, neked nem kellenek serkentőszerek, a te lelked frissen mosdott, éber és üde, meggyóntatott a pap az utolsó óráidban, hogy tisztán menj át, de nekem kell ez a fekete lé, hogy kinyissam a szemem, hogy öntudatra ébredjek, nekem másképp nem megy.
10.50. Nincs ember, aki megmondja, hogy törölték a járatot, aki hazaküldene, csak a nagy kuss van. A fapados járatnak nincs irodája a reptéren, az egész csak virtuálisan létezik, nincs senki, aki vállalná a felelősséget, akire rá lehetne borítani az asztalt, akivel üvöltözni lehetne, hogy ezt emberekkel nem lehet megcsinálni. Valahol Svájcban vagy mit tudom én, hol kávézgatnak, röhögcsélnek egy irodában, onnan koordinálják az egészet, itt csak sárga mellényesek ténferegnek, akik nézik a felbolydult hangyabolyt, és felteszik a kezüket, hogy ők csak azt csinálják, amit nekik a vókitókiba onnan messziről bemondanak. Egy idősebb pár Svédországból érkezett, lakodalomba készültek, a templomi esküvőre már nem érnek oda, ezt tudomásul veszik, de a bulin még ott akarnak lenni.
12.47. A monitoron megjelenik, hogy Budapest–Târgu Mureș cancelled. Törölték a járatot, nagypapa, és esélyem sincs, hogy még egyszer lássalak. Pedig délre biztosan fölszállt a köd. A járatunk már lehet, hogy másik kontinens fölött repül. Miért éppen ma szállt le a köd, mikor olyan szép nap ígérkezett? Miért éppen ott? Miért pont ezt a járatot törölték? Miért velem történik mindez? Hát én megérdemeltem volna, hogy az utolsó utadra elkísérjelek, megnézzem még egyszer az arcod, mielőtt rád teszik a koporsófödelet, vigyelek még utoljára a vállamon, és fogjam a koporsód kötelét, hogy leengedjelek oda, és érezzem, ahogy a lelked elválik a testedtől, és egy kicsit könnyebb leszel. Hogy hallhassam, ahogy az első földrögök döndülnek a deszka tetején, aztán egyre tompábban, majd csak omlik be a sok föld, aztán az apró, végül a por.
13.00. Elhagyom a tranzitot, nincs mire várnom. Pesten süt a nap, ragyog. Nemsokára elhagyod te is, nagyapa. Reméltem, hogy onnan, a felhők fölül még láthatlak, valahol ott leszel... de majd egyszer. Nézek felfelé az égre, kék, meleg van, nem dörög, nem haragszik, nem gyűlnek a felhők, minden békés, és mindenki úgy jár-kel, mintha mi sem történt volna. A kőbányai metróvégállomáson még röhögnek is. Rágyújtok, remeg a lábam. Állok némán. Tehetetlen düh feszít. Ellenőr jön a buszon, bezötyögök a belvárosba. Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne.
Most már csak azzal vigasztalom magam, hogy téged is hányszor megvert az Isten, úgy látszik, néha engem is ver. Azt mondják, ő így szeret.