Elnézném az ünneplőbe öltözött városlakókat, amint az előrevetített élmény befogadására tágra nyitott lélekkel térnek be megszentelt hajlékokba. Templomba, színházba, könyvtárba, képtárba, múzeumba. Teázóba is, persze, ha oda csalogat a remény, hogy táplálékot a szellemnek. Hiszen az a város messze földön arról nevezetes, hogy lakói mind kultúrapártolók, teátrumai előtt végeérhetetlen sorokban állnak előadásra várva, kiállításokon egymásnak adják a kilincset, könyvbemutatókról kötetekkel megrakodva távoznak az emberek. A város hirdetőoszlopai mindig és újra teret követelnek az egymásra ragasztott plakátoknak, boltjai kirakataiból versek köszönnek vissza az arra járóknak, turkálói könyvárudákká változtak. Mondják azt is, több ott az ezer négyzetméterre eső szobrok száma, mint bárhol másutt a világban. És hogy miesnapokon is boldogok az emberek, mert ott ármánykodás helyett teremtő gondolatokat szül a pallérozott elme.
Hát nézném a jövő-menőket, és büszkén velük tartanék hangversenyre, előadásra, közönségtalálkozóra, kiállításra, dacolnék – mint ők is teszik – széllel, hóval, faggyal, velük együtt emelném poharam neve napján a lovagra, aki egymaga szembeszállt a gonosszal, és vinném hírét magam is annak a városnak, ahol így boldogok az emberek. A városnak, mely csak álmaimban létezik.
A másiknak, a valóságosnak ma kezdődik ünnepe. Alig is látszik rajta. Áramkörei ugyanúgy dolgoznak, mint máskor, toronyórája ugyanúgy hallgat, mint máskor, az ég ugyanúgy ráborul, mint máskor. A város jelre vár. Hogy elkezdődhessen a pezsgés a latyakos utcákon, hogy sűrűbbé váljon a szó a zárt terekben. Megszentelt hajlékokban, templomban, színházban, könyvtárban, képtárban, múzeumban. Ahol bőséggel táplálék a szellemnek, ünnepi tálalásban. Álomváros kapui feltárulnak...