Az Aglaja két önéletrajzi regény vázlatos színpadi átirata, mely egy hányatott cirkuszi család életéről szól, és amelyben különös módon keveredik e bájos, letűnőben lévő művészet hamisan csillogó világa és az azzal együtt járó, olykor igen szomorú valóság. A Ştefan Lupu által jegyzett előadás egy keserédes hangulatú ötletparádé volt, nagyon sok látvány- és hangzáselemmel, színes díszletekkel, jelmezekkel, erős mozgásvilággal, széles gesztusokkal, melyek mélyéről azonban nagyon hiányzott az életszerűség erős magja. Persze képzőművészeti alkotásként vagy performance-ként is lehet értelmezni egy színházi előadást, itt azonban tökéletesen szövegcentrikus, párbeszédeken alapuló volt a történet, amelyeket elmondtak ugyan, de olyan erőtlenül, hogy aligha volt egyetlen hiteles színészi pillanat. A fiatal rendezőt láthatólag sokkal inkább látványos ötleteinek – filmecskék, kamerajátékok, árnyjátékok, hatásvadász jelmezek – színpadi kivitelezése érdekelte, mint a színészvezetés. A legzavaróbb talán az őszinteség hiánya volt, miközben a szövegek kétségbeesetten vágyakoztak utána.
A kolozsvári GroundFloor Group Sinkó Ferenc által rendezett Parental Ctrl című előadását éppen őszintesége, az igazság színpadon való megélésének kompromisszum­mentes felvállalása teszi emlékezetessé. Az előadás az Y generáció tagjai és szüleik viszonyáról szól. Az első részben a fiatalok nihil-érzése, a művészet a művészetért lázadás, a lényeg lényegtelenségének újra és újrafogalmazása határozta meg a produkciót, majd a keresés diszkrét gesztusai következtek, a világ kérdései­re adott igenek és nemek, a választás játékossága és bizonytalansága, mely ebben a korban jellemzi a fiatalokat. Aztán egyszer csak – miután hosszú ideig türelmesen és megértően szemléljük cselekvéseik, magatartásuk értelmetlenségét, a burkot, mely mögé visszavonultak – megnyílnak a lelkek. Az előadás már a legelső pillanatoktól egybeolvad a valósággal. A lányok telefonon beszámolnak szüleiknek az éppen zajló helyzetről, ügyet sem vetve a közönségre, aztán játsszák a semmit mikrofonjaikkal csupán a hangzás kedvéért, majd a félig vicces, félig komoly nyögések következnek elalvás előtt. A döntések utáni ébredés már az apák ruhájában történik, melybe még nem nőttek bele teljesen, mégis vállalják magukat dalaikban és szüleik levelei által. Végre az értelem szikrái, melyek visszafelé is bearanyozzák az előadást, és a záróakkord, tiszta gyerekhangon: köszönöm, Istenem, hogy vagyok. Nem tanítómesét láttunk, hanem fiatalos, játékos lebegést, látszólag messze a valóságtól, de nagyon is közel hozzá.