Hogy milyen volt a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának Kezeslábas című előadása, arról inkább a gyerekeket kellene megkérdezni, akik közül egyesek hangosan nevettek előadás közben, mások jól hallhatóan kérdezgették: „anya, mikor kezdődik?” vagy „mikor megyünk haza?”
Óriási pokrócon ültek a nézők a Kónya Ádám Művelődési Ház nagytermében: kisbabák és kismamák, akik szabadon mozogtak, barátkoztak egymással. Aztán elkezdődött valami kedves infantilitás a színpadon, melyben nem volt értelmes beszéd, csupán hangok és játék a színes párnákkal, szék-házakkal, kesztyűs-zoknis kezekkel, lábakkal. Állólámpák kapcsolgatása, vonatozás, pá-kukucs-vau-miau, aztán a többi állat, és andalító zenekíséret – csupa olyan motívum, ami először szokta érdekelni a legkisebbeket. Mindezek fokozása egy ideig, aztán az unalom elleni nagyszerű mentőötlet a végére: színes labdákat öntöttek be a gyerekek közé, melyekkel még volt egy kis játék, dobálózás.
Ennél sokkal többet nem is várna az ember, de mindezt talán igényesebben is lehetett volna. Voltak állatok, melyeket alig-alig lehetett felnőttként felismerni, és több élettel, harsánysággal, vidámsággal talán jobban le lehetett volna kötni a gyerekek figyelmét. Persze az is lehet, hogy akkor egyesek megijedtek volna, sírtak vagy hangosabban nevettek volna. Így mindenki megúszta.
