De amit csütörtök este a kolozsvári sportcsarnokban elműveltek, az szégyenteljes, a sport megcsúfolása – érthető hát, ha az amúgy sokat látott és tapasztalt Zoran Mikes vezetőedző egyszer csak úgy döntött: levezényeli csapatát a pályáról. Ez már nem kosármeccs, itt nem öten játszanak öt ellen, hanem inkább öten állják a sarat mindenki ellen, hiszen az ellenfél játékosai mellett a bírókkal is meg kell küzdenünk. Ez már nem a sportról szól, nem biztosítják az egyenlő esélyeket, nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak a két csapatra – gondolhatta, gondolhattuk keserűen, csalódottan. Igaza volt és igazunk volt – de azok ott öten, a pályán mégis azt mondták: nem adják fel.
És azzal eldőlt a meccs, eldőlt a bajnoki cím sorsa: szárnyakat kapott a csapat, oly elszántan, oly megszállottan küzdöttek, mint tán még soha. És hiába volt minden és mindenki ellenünk: győztünk.
Egy női kosárlabdameccs döntője, a Sepsi SIC megvédte bajnoki címét, immár második éve mondhatjuk el: az országban a legjobb a Sepsiszentgyörgy. Szebb ajándékot a városünnepre aligha remélhettek a szurkolók, a sportbarátok, a sepsiszentgyörgyiek. Mert mégiscsak jó érzés az, amikor egy művelődési eseményekben gazdag, tartalmas hét után úgy jöhet az elsősorban a szórakozásról szóló hétvége, hogy büszkén húzhatjuk ki magunkat, hisz egyre több mindenre lehetünk büszkék városunkban, Sepsiszentgyörgy jó hírét lassan nemcsak a kultúra, de a sport is viszi majd a nagyvilágba: Most főként a kosár, de hamarosan remélhetőleg a nagy hagyománnyal rendelkező foci révén is, a Sepsi OSK ugyanis egyre eltökéltebben lépked az első osztály felé.
De ennél is többről van szó. Mert abban a csütörtök esti kosármeccsben ott, a kolozsvári pokolban annyi, de annyi minden benne volt, amivel mindennapjainkban találkozunk. A szurkolók indokolatlan magyargyűlölete, a bírók által alkalmazott kettős mérce – erőltetett párhuzamokat nem szeretnénk vonni, de olyannyira ismerős ez: elég csak a parlamentben oly gyakran tapasztalt magyarellenes kezdeményezésekre, a nyelvi jogaink, közösségi jelképeink ellen indított hadjáratra vagy a magyar ügyekben a romániai igazságszolgáltatás igencsak furcsa döntéseire gondolnunk. És benne volt abban másfél-két órában a küzdelem megannyi stációja, a munka, a remény, a belefáradás, a hiábavalóság érzése, aztán a lemondás, a feladás, hogy végül a bajnoki mentalitás talán legfontosabb összetevője vezessen győzelemre: hogy soha, de tényleg soha nem szabad feladni.
Mert akkor is lehet győzni, ha mindenki ellenünk. Bizonyság rá az aranyérem kosarasaink nyakában.