Májusi verőfényes napsütésben igyekeztem mielőbb hazaérni a családhoz, a hirtelen jött melegben árnyékot keresve vettem szaporábbra az iramot. A megújult, egykori leányblokk mellett egy sétáló urat kerültem el, aki azonban pillanatok múlva megszólított. Hatvanas éveiben járhat, rendezett öltözetben, botra támaszkodva kért elcsukló hangon, legyek szíves, kísérjem el a közeli átjáróhoz, szeretne a túloldalon megpihenni.
Bal kezemre támaszkodva, lassan haladunk a tőlem néhány lépésre, számára mérföldnyi távolságra lévő zebra felé. Közben sűrűn elnézést kér, hol azért, hogy megszólított, hol azért, hogy fenntart, hiába is bizonygatom, nem zavar, szívesen segítek. Rosszul érzi magát, csak a buszmegállóig érne el, ez a kívánsága – így hát tovább vezetem. Hiába lakik a közelben, a mamuttömbháztól egy órát jött – meséli. Biceg, közben sűrűn veszi a levegőt a hirtelen jött melegben. Szomorúan hallgatom betegsége történetét, hogy megbénult, élete megváltozott, ötszáz lej a betegnyugdíja... Tudja meg, sokan furcsán néznek rám, ha segítséget kérek, vagy meg sem állnak, nem hisznek nekem – sorolja halkan. Elköszönünk a megállóban, örül, hogy megpihenhet, örülök, hogy célba ért, bár azon morfondírozom, megvárhattam volna vele az autóbuszt...
Míg hazafelé tartok, töprengek a hallottakon – ki az, aki nem segít? Vagy miért nem? Mibe kerül egy kinyújtott kéz, egy jó szó, néhány lassúbbra vett lépés? Nincs időnk... Senkire, semmire. Egymásra, önmagunkra? Tegnap az idős urat, ma a szomszédot, holnap akár bennünket érhet szerencsétlenség. Jusson eszünkbe, ha valaki karunkra támaszkodhat...