Így ért be Jókai Gyulára, teljes lelkéből megunva a bujdosást, barangolást, pedig még csak augusztus közepe van, s ez így fog tartani a zimankós karácsonyig. Nejét ott találta, kinek már kész terve volt a férje elrejtésére. A Sajó völgyétől oldalt, hegyektől környezve fekszik a kis falu, melybe begyepesedett dűlőút vezet. Egy-két keréknyom rajta, mintha valaki eltévedt volna. Elrejtett zúg, alacsony házikók a völgykatlanban, kis patak szeli át. (...)
A bujdosó egyedül maradt  töprengéseivel, fájó emlékeivel és a bizonytalan jövő rémképeivel a csendes Borsod megyei faluban, ahova csak a madár jár. Jó dolga volt itt aránylag, mert még gyanút se keltett a köznépnél. Inkább félkegyelmű embernek tartották, mintsem rejtőzködő vitéznek. Erre különösen némely furcsaságai szolgáltattak okot, hogy mikor a határban sétált, el-elhajította görbe botját, s rögtön szaladt utána fölkapni. Apró malmokat készített, bicskájával örökké faragcsálván, elbocsátotta a patak vizén, s a falusiak rámondták: a gyermek. Nagy sétákat tett egész a dédesi várromhoz, a Bükk sziklatömbjére, az Odvas-kőre vagy a Szentlélek-hegyre a pálos kolostor romjaihoz. Itt, az ember-nem-járta helyeken jobban, szabadabban érezte magát, mint a négy fal közt, hova az őszi esős idők mindinkább beszorították. Mindig szívdobogva tért meg a csendes Csányi-házba, rettegve, hogy mi vár ott rá. Szerencsésen elkerülte a veszedelem, de a rémhírek ide is eljutottak, hogy Klapka föladta Komáromot (mégse volt hát bevehetetlen vár), hogy mi történt Aradon október elején, és hogy mi történik az Újépületben folytonosan.
Elfogatásokról, bebörtönzésekről járt a hír, ami meg is szomorította, meg is vigasztalta, mert az ő sorsa legalább ez ideig kedvezőbb volt ama sok érdemes emberénél, kik Olmütz és Kufstein kazamatáiban sínylődnek. És voltak napsugaras napok is Tardonán, amikor ott toppant a színháztól szökve s veszedelmes utakon érkezve a szerető asszony, aki megvigasztalta ilyenkor, s reményeket élesztett benne a jövő iránt. Az utóbbi azonban nem sikerült teljesen, munkakedvét egész idő alatt nem találta, ami jele a fásult eltompultságnak, egyszer se nyúlt a tollhoz; s mikor a háziúr, különösen a tiszteletes úr, akivel sakkozni szokott, erre ösztönözték, azzal hárítá el magától: „Minek írjak? Hiszen azt se tudom, van-e még nemzet, mely olvas, s van-e haza odakünn?”
Semmi se hasonlítható e szomorú napokhoz. Szeretteire gondolni, otthon a lerombolt, összebombázott Komáromban, akik őreá talán nem is gondolnak, akik őt a szíveikből kizárták. Rettegni minden következő pillanattól, hogy a zsandárok nyomára jönnek, elfogják, felakasztják. És rettegni attól is, hogy mi lesz vele, ha el nem fogják és fel nem akasztják, mihez fog, miből él meg? Kevélységét, önérzetét összetörte a vigasztalan helyzet. Ismételve fordul anyjához leveleivel, melyeket feleségétől küldött, s melyeket Csengeriné közvetített, bocsánatát és segítségét kéri, miután azonban az öregasszony makacs és kiengesztelhetetlen, Móric sem tartózkodó tovább. Kivált az október 18-án kelt levele nem éppen rokonszenves. Arra igyekszik rávenni anyját, adja el a földbirtokot (amelyből élt), és annak az árából elégítse ki. Az anya neheztelését még csak szítják a levelek, s a fiú keserűségét növeli a szülőanya rideg közönye ennyi balszerencse közt.
Közel négy hónapig tartózkodott a jólelkű Csányi családnál, hol egyforma vendégszeretettel gondozták, kényeztették, mint egy kedves családtagot, nyár végén jött oda, és még a zúzmarás december is ott találta. Karácsony szombatján azonban megjött Róza asszony hidegtől kimart arccal, fülekkel és orral, de a boldogságtól csillámló szemekkel. Volt öröm, ölelkezés, de hát még mikor keblébe nyúlt, s egy összehajtogatott levelet húzott ki onnan, oda nyújtván azt mosolygó arccal az urának.
Jókai mohón bontotta fel. Egy komáromi menlevél volt, az úgynevezett „Geleitschein”, melyet Klapka a vár föladásánál kötött ki katonáinak. Ezt nevezték akkor „jó papirosnak”, nem a bankok részvényeit. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédkapitány szerzett egy ilyen kitöltetlen űrlapot, melybe aztán a Jókai személyleírása került. Az asszony tehát nagy karácsonyi ajándékot hozott, de még talán nagyobb az, melyért a zsebébe nyúlt, mikor már Jókai kigyönyörködte magát a Geleitscheinben: ez egy kis csomag arany volt, melyet Csengeriné sikeres közbenjárására öreg Jókay Józsefné küld bujdosó fiának némi segítségül.
Örömkönnyek öntötték el Jókainak az arcát. Ereiben más vér kezdett nyargalni, mintha kicserélték volna. Ez sok, nagyon sok volt egyszerre. A menlevél a szabadságát adta vissza. A küldött segítség pedig leveszi róla a nyűgöt, a varázslatot, a balsorsot, az átkot.
Jókainé rögtön vinni akarta megmentett férjét, Jókai is menni vágyott, mert hiába, akármilyen kedvesek voltak is Csányiék, azért mégiscsak börtön volt a kis Tardona. A menlevél ott volt ugyan a zsebében, de az csak az életét védte meg talán; az ellen, hogy be ne sorozzák az osztrák hadseregbe közkatonának, éppen nem oltalmazta. Azonfelül híre járt, hogy harminckét író van a kivégzendők lajstromán a vértörvényszék előtt, s ezek közt Jókai is. A szabadság meglett volna, de vele élni nem látszott tanácsosnak. Azért hát Pestre érve jobban szeretett volna Tardonán lenni.
Pest már nem Pest többé, csak egy temető. Egész utcák hevernek romban. A város minden vonalán takarítják el a törmeléket tót napszámosok. Úgy látszik, mégis valami élet készül. De milyen élet lehet az? A házak nagy része lakatlan, az üzletek jobbadán be vannak zárva. Valami kezdetleges kereskedelem indul meg, leginkább a szegényebb zsidólakta részekben, mint mikor a kivágott fűzfa alul hajt ki. Az utcákon néhány ember lézeng. Az ismerős alakok mind eltűntek. Akinek neve volt, vagy be van zárva valahol az országban, vagy ki van zárva az országból. Szinte nem is az a város ez, mert semmi se maradt régiben, csak az öreg Gellért, de annak a fejebúbjára is föltették nemsokára a császári-királyi sapkát – a citadellát. Az írók szétszóródtak, egyikről-másikról semmi hír – egyikről-másikról rossz hír. Czuczor Gergely, Tompa állítólag börtönben ül. A vidám Gaál József, a Peleskei nótárius szerzője Aradra van internálva, Petőfiről az a hír, hogy elesett, a legtöbbje bujdosik. De kinek is írnának? Lap nincs, az utcákon nem hallani magyar szót. Talán el is pusztul a magyar nyelv. Német szó hangzik az utcákon és néha dobpergés. Apró őrjáratokkal találkozni. Mintha elfogni mennének valakit. Az egyetemen alig lézeng egypár elszontyolodott jogász. Hová lettek a nyalka bátor juristák? Szemben az egyetemmel a Károlyiak fényes palotájában Haynau báró székel és gyilkol, a palota tulajdonosa pedig bent ül az Újépület börtönében. A szó szoros értelmében tabula rasa lett Pestből. Itt már vagy minden bevégződött, vagy mindennek újra kell kezdődnie.
Csak szigetei vannak még a magyarságnak. Az Arany Sasba száll be egy-két magyar úr a vidékről. De ezek is keveset beszélgetnek, óvatosak, visszatartók, egymásban sem bíznak. Hiszen aki most szabadon van, az mind gyanús a másik előtt, hogy mért van szabadon? Mikor a jók a börtönökben ülnek, csak természetes, hogy a szabadon lévők a rosszak, azoktól kell félni. Még mulatnak is az Arany Sasban, muzsikáltatják magukat, de e mulatságok már csak paródiái a régieknek. E kis szigeten a fehér asztalnál bizalmasabb emberek közt még célzások is esnek, még biztatások is hangzanak, de ezek mind át vannak már öltöztetve ártatlan jelmezekbe:
– Lesz még sátoros ünnep. Ami azt jelenti, hogy fognak még hadi sátrak fehérleni a magyar mezőkön.
Irodalom! Ki beszél még irodalomról? Írója hiszen a kis szigetnek is van, kit vállon veregetnek patrio more, de ez is csak paródiája az írónak és irodalomkedvelőnek. Az élősdi Bernáth Gazsi lebzsel ott a Sasban, groteszk mondásait, melyek inkább szemenszedett ostobaságok, megmosolyogják, és kifizetik ebédjét vagy vacsoráját.
Kezdetben az irodalomnak is alig van többje, mint egy ilyen kis szigete, a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő Magyar Emléklapok. Ebben kezdi meg Jókai a munkálkodást Sajó álnév alatt. Az Adliczer-vendéglőbeli szobában írja meg kis lélegzetű dolgait, melyek kifejezik az ő hangulatát, de a közönségével is harmóniában lévén, méltó feltűnést keltenek. A Sajó név kevés ideig volt ismeretlen (némelyek Petőfit is gondolták alatta), de csakhamar felösmerték, hogy ez csak a Hétköznapok írója lehet. A Sajó név csak Prottmannak szólt.
Az akkoriban Pestre került Erdélyi János Szemere Miklóshoz Lasztócra írt levelében e kevés író ellen is panaszkodik, hogy kotériákat csinálnak, egy-egy journal körül megtelepedve. „Kotériát képez az a néhány ifjú, aki a »történetrontó« Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kófic napi irodalom körül, az Emléklapok és Füzetek mellett. Hasonló a Nagy Ignác-féle Hölgyfutár néhány csatlósa. Sok lárma, kevés becs, céljuk a megélhetés. Általában az élelmesség kezd felburjánozni a művészet szent berkeiben.”
Az öregebb írókat még egyre széjjelszórva tartja a haza sorsa. Vörösmarty Mihály Baracskán lakik, onnan jár be az akadémiai ülésekre. Jó emberek közt él; az öreg Pázmándy adott neki lakást, más barátai ki egy, ki más segítséget, de azért fásult, kedvtelen, megtört. Garay másodrendű hivatalt visel az egyetemi könyvtárnál. A szélhűdés ugyan elmúlt róla, de nagyon ingerült, nagyon elgyengült testileg és szellemileg. Vitában nagyon ingerült, ideges és önfelejtő. Vachott Sándor Gyöngyös határában háromezer forintért vett jószágát eladta tízezren, most Rédén lakik, és újra földet akar venni. A Pestre való jövetelre nem is gondol. Annál többet ír Imre, új néven Imrefi, de nem sok köszönet van benne. Imre úr inkább üzletember, mint író. Bajza Komáromban tartózkodik a felesége rokonainál. Trefort Pesten volt, tehát Eötvöst is várták, mert ahol az árnyék van, a testnek is ott kell lenni. Csengery és Kemény Zsigmond A magyar státusférfiak-at írták.
Körülbelül ennyit lehetett tudni az írókról, kiket kiválóan kezdtek értékelni Bécsből is. Egy Hugo Károly nevű zsidó zsurnalisztát a bécsi kormány bőségesen látott el pénzzel avégből, hogy a magyar írókat rávegye hivatalvállalásra. Pezsgős ebédeket rendezett számukra, hogy az eszmének propagandát csináljon, de az írók, a legszegényebbek, a legágrólszakadtabbak is visszautasították, az egy Kuthy Lajost kivéve. Ő egyenesen ellene szegült a magyar fajnak: „Mit – mondá ő – huszonöt magyar íróért tartani külön nemzetiséget!”
E különböző kotériák közt egyedül állt Jókai. Majdmindenüvé írt, de sehova se tartozott. Az asszony nyakán élt, ahogy mondani szokták, s ez nemigen vált előnyére. Maga is restellte, s kétségbeesve jövője iránt, kereste a szálakat, hogy anyjával teljesen kibéküljön.

(folytatjuk)