A városnapok egyik estéjén történt. Épp hazaindultunk a feleségemmel és a kisfiammal, amikor nagy kiabálásra lettünk figyelmesek, s úgy tűnt, valakik verekednek a közelünkben. Hogy pontosan kik és mi felett kaptak össze, nem tudom, a kisfiam ugyanis a nyakamban ült, a feleségem pedig kért, hogy ne menjünk arrafelé, nehogy megijedjen a kicsi.
A hangok és keresetlen szavak alapján, valamint abból ítélve, hogy nők és gyerekek is éktelenül rikoltoztak a helyszínen, úgy tűnt, nem magyar emberek, és nem is románok a verekedés főszereplői. Az esemény persze nagy közönségsikert aratott: az új Bertis üzlet előtt felállított körhinták közül és az üzletből is kitódultak az emberek látni az akciót.
Ez az igazi színház, ez az igazi katarzisélmény – gondoltam magamban, és egy pillanatra az egykori gladiátorküzdelmek felülmúlhatatlan népszerűsége is felvillant lelki szemeim előtt, miközben a feleségem azon méltatlankodott, vajon miért nem választja szét őket valaki. Ekkora emberözönben biztosan nem fognak sokáig verekedni – próbáltam megnyugtatni, látván, hogy az elkapott hangfoszlányok is egészen felkavarták.
Mire sikerült valahogy kievickélni a tömegtől, hallottuk, hogy két síró kisgyerek követ. Szinte szaladva közeledtek, és már messziről segítségért esedeztek. „Segítsenek, kérem szépen – zokogta a nagyobbik kislány –, meg fogják ölni édesapámat!” Nyolc-kilenc éves lehetett, a húga pedig csupán négy-öt, cumi volt a szájában. Szemükben rettegés, kétségbeesés. Tanácstalanul a telefonom után nyúltam, amikor a feleségem észrevette, hogy a Kőrösi Csoma Sándor utca sarkán áll egy rendőr és néhány csendőr is egy kis furgon körül. Odairányítottuk a kicsiket, akik zokogva meg is szólították a rendőrt. Továbbmentünk, de nemsokára a kislányok is érkeztek, továbbra is segítséget kérve mindenkitől, aki szembejött velük az utcán. A kisebbik hozzábújt egy pillanatra a feleségemhez, aztán siettek tovább, sírva, szipogva. A Csíki negyedben laknak, hazamennek – nyögték ki végül, amikor elváltunk tőlük. A kisfiam nem egészen értette, hogy miről van szó, de hazáig ismételgette a nyakamban: sír.
Kissé bűntudatom van, miközben leírom ezt a történetet, de most sem tudom, hogyan tudtunk volna segíteni... Vissza kellett volna mennünk a tömegbe, szétválasztani a verekedőket? Tárcsáznunk kellett volna az 112-es segélyhívó számot, hogy kihívjuk a rendőrséget a Szent György Napokhoz, bejelentve, hogy két roma férfi verekedik? De hát ott voltak... Oda kellett volna kísérnünk hozzájuk a kislányokat, és segítenünk nekik elmesélni a történteket? Utólag ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, de hát mi sem tudtuk és valószínűleg ők sem tudták pontosan, hogy mi történt, csupán annyit láthattak, hogy valaki bántja, esetleg halállal fenyegeti az apjukat. Az is lehet, hogy mire visszamentünk volna, már hűlt helyét találjuk a verekedésnek...
Eddig már valószínűleg kibékültek a felek, a sebek is begyógyultak. A kislányok is biztosan megvigasztalódtak: az apjuk él, és kutya baja. De az átélt félelmeik azért elkísérik még őket egy ideig. Lehet, hogy hosszabb távon is. Valakinek árat kell fizetnie az ingyencirkuszokért is...