A megyeszékhelyi Szimpla kávézó színpadán unitárius képzőművészekkel és  színművészekkel beszélgetett szombaton Kovács István. Délután Péter Alpár és Ütő Gusztáv, majd az esti színházi előadás után Kónya-Ütő Bence, Nemes Levente és Pálffy Tibor vallott hitről és szabadságról, hitelességről és alázatról, alapos betekintést nyújtva alkotói világukba. A szokatlan helyszínt a reformáció szellemiségéhez igazodva választotta Kovács István, mondván: Jézus sem csupán szakrális tereken beszélt tanítványaival, és napjainkban is jó eltérni a kanonikus, külsőséges, ünnepélyes pózoktól, kiüresedett szertartásosságtól, mert ha elég mélyre ásunk, megtalálhatóak az egyetemesség rétegei.
Hit nélkül nem lehetséges az alkotás, vélekedett Ütő Gusztáv, megjegyezve: a képzőművész, aki vizuálisan fogalmazza meg élményeit, az isteni szikra hatására teszi. Festményei kapcsán úgy véli, csupán végrehajtója egy felsőbb utasításnak, ezért, ha az isteni tehetséggel megáldottak nem kufárkodnak jól tehetségükkel, szerinte bűnt követnek el. Továbbá alapelvként hangoztatta, minden művész alázattal és felelősséggel tartozik annak a közösségnek, amelyből vétetett. Péter Alpár nagymamájától kapta azt a fajta szabadságot és gondolkodást, amely az unitárius vallást jellemzi, e hatásra később önként választotta e felekezetet. Ő maga is úgy véli, az alkotó közvetít, kapcsolatteremtési lehetőséget kap, ám ha nincs benne alázat, az anyag sem árulja el titkait. Kovács István az elhangzottak kapcsán úgy fogalmazott, Isten csupán megadja az iránytűt, de nem irányít; a nagy üzenet pedig az, hogy „a mindenség szürke eminenciása” úgy teszi a dolgát, hogy minden a helyére kerül, s miközben lehetőséget teremt valamire, ránk bízza, élünk-e azzal vagy sem.
Hithez, Istenhez való viszonyáról Pálffy Tibor az Ilja próféta alakításakor kezdett nagyon erőteljesen gondolkodni, s úgy látja, hit nélkül lehetetlen a színpadra állni. Nemes Levente szerint a hitnek rendkívüli a jelentősége a művészetben, míg Kónya-Ütő Bence még keresi erre a kérdésre a választ. Pálffy szerint a hit a színész magányával függ össze, s a színpadon a csoda, az igazán sűrített pillanat nagyon ritka, ilyenkor hihetetlen örömérzet születik abban, aki ad, de abban is, aki nézi, „örömbomba robban”. Nemes Levente örül annak, hogy „az unitárius vallás az én vallásom”, ugyanakkor szerinte a művészet hit az igazságosságban, a színpadon végzett munka pedig közösségi műhelymunka, a színésznek szolgálnia kell. Arra a kérdésre, hogy szent-e a deszka, Kónya-Ütő Bence azt válaszolta, a deszka, az deszka, ő nem érzi magát szentnek attól, hogy színpadra áll, ám ott történhet valami, ami szent. A színjátszás szentségét az igazságkeresés, a lelkiismeret, a felelősségérzet adja – tette hozzá Nemes Levente. Kovács István a színház és az egyház kapcsán megjegyezte, az emberek akkor ábrándulnak ki a színházból, amikor a színész papol, az egyházból pedig akkor, amikor a pap színészkedik; ezért a hamis, kényelmes álarcok viselése helyett vissza kell térni a kényelmetlen igazmondáshoz.