Egy interjúkötet, középpontban három sors, három példaértékű élet – a szavak mögött pedig számtalan szenvedéssel teli, nem egyszer igen korán megtört életpálya –, melyekhez foghatót egyre kevesebbet látni manapság. Frigyesy Ágnesnek a hétvégén bemutatott Az Úr csodásan működik – Erdélyi Tanúságtévők című könyve, két ferences atya, valamint egy református teológus professzorral „az utolsó előtti pillanatokban” készült beszélgetései többek ugyanakkor, mint egyszerű kérdezz-felelek interjúk – kor- és mondhatni generációs lenyomatok, tükrök a ma emberének.
Az elmúlt években többen ragadtak már tollat, hogy az újabb nemzedékek számára már lassan egyszerűen történelemmé csontosodó kommunista rendszerről, főképp annak az erdélyi magyarságot érintő vonzatairól írjanak, és ebbe a kurzusba illeszkedik igen könnyedén a kecskeméti születésű budapesti újságíró könyve. Ferencz Béla Ervin, valamint Bíró János Antal ferences szerzetesek, illetve Tőkés István lelkipásztor, egykori püspökhelyettes ugyanis bőven részesültek a második világháború után felépülő szocialista, majd kommunista köztársaság „áldásaiból”, hitük melletti tanúságtételüket, kitartásukat, az állandó újrakezdésben tanúsított végtelennek tűnő erejüket súlyos börtönévekkel, szenvedésekkel, szolgálatuktól való eltiltással, állandó megfigyeléssel, zaklatásokkal „honorálta” a pártállam. Ennek ellenére – amint a könyv lapjait forgatva egyre nyilvánvalóbbá válik – még hajlott korukban is megtalálták az erőt és a hitet, hogy nemcsak magukért, de közösségükért is tegyenek, szolgálják azt, illetve Tőkés István egyben mindvégig biztos támasza legyen a hosszú éveken keresztül sok nélkülözést is elviselő népes családjának. Amint a szerző is megjegyzi, mindkét ferences atya méltóvá vált felszentelőjükhöz, Márton Áron egykori püspökhöz, kinek tanításait a legsötétebb időkben is megtartották.
A kötetet olvasva elkerülhetetlen, hogy az említett időszak összes politikai áldozatának – meghurcoltaknak, börtönt jártaknak, nyomorultul elpusztultaknak, kitelepítetteknek – emlékét meg ne idézzük, amint az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szakértők, lelkes laikusok minden erőfeszítése ellenére ezek az emelt fejjel túlélő, majd talpra álló emberek továbbra sem kapják meg a nekik jogosan kijáró tiszteletet. Sokuk úgy távozik közülünk, hogy nagyságukat, nem egyszer emberfelettinek tűnő megpróbáltatásaikat igen kevesen ismerik, főképp a fiatalok, kiknek a népi demokráciáknak csúfolt ízig-vérig diktatúrák ma igen keveset mondanak, vagy talán semmit. Az egykori üldözöttek, a tanúságtevők ugyanakkor az utolsók, kik még bőrükön érezték a huszadik század összes mocskát, ők még megélték, mit jelentett az, hogy emberként semmibe véve, pribékeknek kiszolgáltatva mily mélységekbe taszítható a lélek, a szellem – és mégis volt és van tovább. Példáikat ismerve talán sokkal hálásabban tudnánk viszonyulni a minket körülvevő világhoz, gondjaink, napi problémáink banalitása sokkal egyértelműbbé válna, és talán átértékelnénk sok mindent. A gond csupán az, hogy évről évre kevesebben lesznek azok, kik mesélhetnének, hiszen mind az áldozatok, mind a tanúk egyre csak fogynak.