Nem hétköznapi a történetem, de tanulságos lehet mindenki számára. Vidéken élő, földműves ember vagyok, a hatvanas éveimet taposom, soha nem volt semmilyen cégem Magyarországon. Egyike voltam azoknak a lelkes erdélyi magyaroknak, akik az első pillanattól igényelték a kettős állampolgárságot, tisztelem a magyar kormányt, és egyetértek annak határokon átívelő politikájával.
Gyakran fogadok magyarországi vendégeket, és az utóbbi években én is többször jártam Magyarországon, többnyire tápiószentmártoni barátaim meghívására. Úgy alakult az életem, hogy egészen véletlenül néhány befolyásos emberrel is barátságba kerültem, nekik is köszönhetem, hogy szerencsés véget ért az alábbi történet.
Karácsony előtt két nappal kaptam egy levelet egy budapesti behajtó irodától, melyben közölték velem, hogy az állítólagos magyarországi építkezési cégem, melyet ekkor és ekkor számolt fel a budapesti törvényszék, tartozik a magyar államnak egy bizonyos összeggel, amit sürgősen törleszteni kell. Először arra gondoltam, nem foglalkozom az üggyel, mivel nem én vagyok az illető, akit keresnek. Aztán beszéltem a helyi polgármesterrel, aki a jogtanácsosával együtt meggyőzött, hogy bizony erre a levélre válaszolni kell. Azt mondták, a magyarországi törvények értelmében, ha egy hivatalos levélre nem válaszol az ember, azzal elismeri a bűnösségét, ezért folytatják ellenem az eljárást. A jegyző is azt mondta: meg kell írni nekik az igazat, nézzenek utána alaposabban, hogy kit keresnek. Azt tanácsolták, amíg nem tisztázódik az ügy, ne utazzak Magyarországra, mert nem biztos, hogy visszaengednek...
Nagy nehezen felvettem a kapcsolatot az egyik magyarországi barátommal, aki felső körökben is befolyásos ember, és éppen Ausztriában tartózkodott. Ő is azt mondta, hogy ez bizony nem gyerekjáték, sürgősen tenni kell valamit. Néhány nap múlva felhívott Budapestről, s kérte, hogy röviden válaszoljak néhány kérdésre: mikor, hol születtem, apám-anyám neve stb. Másnap visszahívott, s mondta, hogy utánanézett, és tényleg nem én vagyok, akit keresnek, hanem egy fiatalabb személy, de a nevünk és az anyánk neve azonos, ezért téveszthettek össze. Azt is elmondta, hogy az illetőnek több cége volt, de mindegyiket felszámolták, és hogy Budapest környékén nem is egy olyan ember él, akinek a neve és az anyja neve azonos az enyémmel...
Elkezdtük tehát a levelezést a Nemzeti Adó- és Vámhivatallal, törvényszékkel, rendőrséggel... Barátom megkereste az illető behajtó céget is, de azok azt mondták: nekik ez a cím szerepel az iratokban, s mivel megvásárolták a behajtási jogot, a föld alól is felhajtják ezt a pénzt. Hallottam, hogy az unión belüli törvények értelmében a romániai bankszámláimat is letilthatják, ezért gyorsan kivettem a pénzt az eurós számlámról. Meg kell mondanom, hogy nem volt egyszerű: mivel több pénzről volt szó, külön engedély kellett rá a bank vezetőségétől. Érdekes, hogy ha betenni akar az ember, engedély nélkül is elfogadják...
Sokan ajánlották, hogy forduljak a konzulátushoz az ügyemmel, hisz ők elvileg azért vannak, hogy segítsenek a határon kívül élő magyar állampolgároknak. Ismerem a csíkszeredai konzul egyik barátját, elmentem hozzá a szomszéd faluba. Fel is hívtuk, s a konzul azt mondta, hogy menjek be másnap a marosvásárhelyi Demokrácia Központba a román és magyar személyimmel, vigyem be az összes levelet, amit eddig kaptam, és adjam oda egy bizonyos illetőnek, aki majd továbbítja a papírokat Csíkszeredába. Még haza sem jöttünk a városból, s már hívtak a konzulátusról, hogy semmit sem tehetnek, mert a törvényszéki végzés 2014-ből való, addig kellett volna szóljak nekik... Hiába mondtam, hogy én csak most kaptam a felszólítást, s végül is mindegy, hogy mikori a végzés, mert nem nekem szól. Keserű szájízzel tettem le a telefont...
Ezután telefonálni kezdtem több magyarországi barátomnak is, hogy segítséget kérjek, és mindenkinek bizonygatnom kellett, hogy tényleg nem volt cégem, és nem tartozom senkinek... Ekkor történt, hogy összevissza kezdett verni a szívem, s időnként úgy szédültem, hogy majd elestem az udvaron. Végül be kellett feküdnöm a kórházba, hogy beállítsák a vérnyomásomat, azóta is szedem a gyógyszereket.
Volt, aki azt tanácsolta, hogy inkább fizessem ki, mert ez még nem olyan sok pénz; ha ki kell majd utazgatnom a törvényszékre s ügyvédet kell fogadnom, többe kerül. Végül valószínűleg megnyerem a pert, de várhatom, amíg a pénzemet visszakapom, s közben annyit idegeskedek, hogy a guta is megüthet időnap előtt... Igen, de ennek a pasasnak öt cége volt, s mi van, ha mindegyiknek vannak tartozásai, s azoknak kamatjai, s a végén a nyakamba varrják az egészet? Márpedig ezt tennék, ha az egyiket kifizetném...
Végül a tápiószentmártoni volt polgármester segített, akinek az ügyvédje leveleket írt a Nemzeti Adó és Vámhivatalnak, a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiumának, a III. Kerületi Rendőrkapitányságnak, a Sigma Co. Ltd behajtó cégnek, s nekem csak annyi volt a dolgom, hogy ajánlva küldjem a leveleket postán, s fizessem az illetékeket. Időnként visszaírtak, hogy fellebbviteli osztályra vagy más irodába kell küldenem a levelet, mert már ott tárgyalják az ügyemet. Márciusban kaptuk az utolsó választ a fővárosi törvényszéktől, melyben elismerték, hogy nem én vagyok, akit keresnek.
Így néz ki röviden a történet. Egyszer volt szükségem a magyar konzulátus segítségére, s megkaptam, ennyibe veszik a kisemberek gondjait... Mint kiderült, el lehetett intézni, ők is tudtak volna segíteni, ha akartak volna. Leginkább azért esik rosszul ez a hozzáállás, mert bíztam bennük, és mindenben támogatom őket, amiben csak tehetem. Végül is szerencsém volt a barátaimmal, de vajon mit tenne az, akinek nincsenek befolyásos ismerősei?
Én eddig azt hittem, hogy több kell egy ember azonosításához, mint a név és az anyja neve. De miért is kellene több? Ha kiderül a tévedés, azt mondják: „igazad van, nem te voltál”. Még bocsánatot sem kérnek... És a fájdalomdíjat ki fizeti meg, ha ok nélkül tönkreteszik egy ártatlan ember egészségét?
Nagy Attila, Kiskend
