Élt egyszer réges-régen egy igen furfangos szegény ember, aki mesze földön híres volt arról, hogy mindig a helyén van a nyelve, senki sem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek.
― Engem még az a híres furfangos ember sem tud lóvá tenni ― dicsekedett gyakran a gazdag.
Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva.
― Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen!
― Megpróbálnám én! ― felelte a szegény ember. ― Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem.
― Hát menj haza, hozd el ― mondta a dicsekvő. ― Itt megvárlak.
― Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen ― mondta a furfangos. ― Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől.
Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre:
― Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom helyetted ezt a nyírfát!
A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.
