Jellegtelen kis utca Párizs keleti, szerényebb felében. Sepsiszentgyörgyre vetítve az Olton átívelő hídnak a város felé eső környéke. A négyemeletes, nemrég épült tömbházat két útkereszteződés választja el a közeli híres Pere-temetőtől, amelynek halottjai – kis túlzással – büszkék lehetnek nemrég odaköltözött szomszédjukra. Hírlik, hogy Benoist úr a világ legnagyobb magánkönyvtárával rendelkezik, melyet a vele készített számos interjúfelvételből ismerek, de az máshol lehet, nem itt. Talán a fővárostól nyugatra eső nyaralójában.
Kitárt ajtóval vár, négy macskája közül az éppen ráérős kémlel a gazdi mellett. Ezek úgy sétálnak beszélgetésünk alatt könyvein, kéziratain, a padlón heverő vaskos dossziéin, mint a biztonsági őrök egy életveszélyesen megfenyegetett híresség körül. Lefegyverző a házigazdám közvetlensége, csak a témára összpontosító képessége. Ez annyira meglep, hogy kezdetben nehezen követem gondolatfüzéreit. Semmi manír, amerikai szmájling, pesti arrogancia, csavaros székely észjárás, adóparadicsomos hullavigyor – csak az életkora hetvenkedik helyette. Pedig körös-körül – több ezer kilométeres körzetben – hoci-nesze alapon működő rátarti kalmárszellem, egyenlősdi hazugság vesz körül minket. És lakosságcsere médiareklám, az SOS Rasszizmus gittegylet vezényletével. Idejövet a Bastille téren emlékeztetett utoljára egy plakát, miszerint nincs nagy és kicsi, egyformák vagyunk.
A mesternél nem húzom az időt, látom, hogy villog a kurzor a behemót számítógépe képernyőjén. Hamar megegyezünk, mit fordítok le tőle, hogy visszaemlékezést ír az általam szerkesztett Molnár Tamás-kötetbe, és jövő tavasszal – ígérte – eljön Budapestre. Persze Erdélybe is, ahol még mindig nincs önrendelkezés. Olvasói tudják, hogy Európa sokszínűségének megőrzéséért küzd kontinenseken átívelő baráti köre segítségével.
A franciaországi elnökválasztások után szándékosan a világpolitikáról kérdezem, mire ő visszautal az Éléments folyóiratában frissen megjelent vezércikkére. Ebben az Európai Uniót tipegő kacsához hasonlítja: melynek vezetői csak hápognak a három tigris – Egyesült Államok, Kína, Oroszország – társaságában.
Lejárt az a néhány évtized – mondja –, amikor a Szovjetunió bukása után az Egyesült Államok egyedül monologizálhatott a világpolitikai színpadán. A globalizáció folytatódik, de új törésvonalak mentén, amelyek a politikában mind jobban jelenítik meg a háttérben vívott gazdasági világháborút. A felemelkedő hatalmakat – akikkel Amerika osztozik a torta felszeletelésénél – olyan politikusok vezetik, akik tudják, hogy a történelem igenis tragikus és – átmeneti komfortérzés ide, vellnesz-önkényeztetés oda – a végén harci alakzatot ölt. Vannak-lesznek vesztesei és nyertesei, s ez utóbbiak nekik kellő politikusokat juttatnak a hatalomba. A jelenkor olyan sakktábla, amelyen a legmotiváltabbak érvényesülnek, akik idejében megértik, hogy – rossz esetben csoport, jó esetben nemzeti érdekeikért küzdve – kik az ellenségek, és kik a bajtársak. Azok vannak előnyben, akik nem hisznek „az egyetemes értékek” meséjében – zsongjon az bárhonnan is.
Európa az elmúlt, döntőnek bizonyuló évtizedek küzdelmeiben csip-csup dolgokra fuserálta energiáját, és véleménye ma már alig számít némelyeknek. Európát nyitott és huzatos térré változtatta magából kidugaszolt dzsinnje: az unió. Az uralkodó „humanitárius” és emberjogi ideológia pedig kiszívta erejét, identitását. Szélütött és többszörösen meghasonlott: az euró miatt északi és déli fele, a bevándoroltatás okán a keleti és a nyugati része. Trump nem érez fikarcnyi szimpátiát sem az unió által megjelenített Európa iránt, Putyin pedig rég megértette, hogy semmi komolyat nem várhat tőle. Kínának pedig jó heti piac, kirakodó vásárhely Ázsia atlanti szeglete.
Most, amikor sűrűvérű idők elé nézünk, Európa egyre lágyabb és nőiesebb. Viszonylagos komfortját élvezi, de áldozatot – úgy tűnik – nem hozna érte. Történelmét, életének nemzeti elbeszélési módját kiölték az oktatásából. Franciaországban különösen, ahol az oktatás a 68-as szájhősök, a kondom-handlék, a baloldali és liberális kormányok kísérleti telepe volt, ahol évről-évre elmagyaráztatják – mint nekünk az eszdéeszes időkben –, hogy miért bűnös a múltunk. Hogy végeredményben többségi kisebbség vagyunk. És határolódjunk el magunktól is, ha fehérnek és férfinak teremtett az Isten. És házasságon belüli erőszakra nógat az Ördög. A nemzeti identitás jegyében élni – egy jövedelmi szint fölött – veszélyes üzemmód a Szajna partján is, a vallás sem lehet közösségi, csak egyéni színtér. Különösen a keresztények számára.
A világ visszatér a nyers erőhöz – folytatja Benoist –, miközben az unió hírmondó testülete a „nemzetközi közösséghez” igazodik, és az „atlanti közösség” varázsigéjével próbálja életre galvanizálni lebénult testrészét. Belterjes ideológusai hisznek a fenyegetés nélküli rábeszélés erejében, amelyen – gondolom – még a téeszbe penderített magyar földműves is nevetett volna. A politika, a jog, a média uralkodó narratívája privatizálta az értelmező – mi végre?, miért?, kinek jó ez? – kérdéseket, és akadályozza a mindennapi tudat lehorgonyzását a konkrétumoknál. Lebegtetik a tépett magyarázatfátylakat, bizonytalanságban tartva a globalizáció veszteseit, akik ha megszólalnak a maguk zabos módján, populista billogot kapnak  homlokukra.
Európa fősodra még mindig az individuum, a self-made-man eszményített szfinxét csodálja, csodáltatja, és képtelen nagy közösségi tervek megfogalmazására, végrehajtására.
Mosolyogva, vigasztalóan nyújt kezet. Kétszer voltam Budapesten – mondja a liftajtónál –, és nagyon tetszett. Annak ellenére, hogy a Terror Házában tartottam előadást.