S kegyetlenül végigbírálta az összes megjelent cikket, különösen a Jókai dolgait, ki csodálatos termékenységet fejtett most ki, mintha száz kézzel dolgozott volna. A kisebb novellákat csak úgy a kabátja ujjából rázza ki, ír mindenüvé, albumokba, naptárakba, a Pesti Naplóba, a Hölgyfutárba, a Szépirodalmi Lapokba Magyarország és Erdély képekben című vállalatba, azonfelül maga is kiad egy kalendáriumot Jókai országos nagy naptára címmel, és azt elejétől végig ő írja, de nincsen szerencséje vele, mert úgyszólván magának kell elolvasnia is; nem tudta a közönség közé kivetni, nem értett a naptárüzlethez. De még ez nem minden. Csak az imént fejezte be Manlius Sinister drámáját, megírta erdélyi úti emlékeit és máris új regény írására vállalkozik a Pesti Naplónak, mely az Erdély aranykorának nagy sikerén mintegy megittasodva, megoldotta erszényét és ezer pengő forintokat előre leszúrt a népszerű írónak, ami abban az időben hallatlan és érthetetlen összeg volt egy mese elmondásáért.
Egy regény akkor legfeljebb százötven-kétszáz forintot ért piaci áron. A Törökvilág Magyarországon három kötetéért Müller Gyula ötszázötven forintot fizetett 1852-ben s már ez is horribilis összeg számba ment. Ennél nagyobb honoráriumot csak Eötvös József szokott kapni, száz forintot ívenként, és Kuthy Lajos azelőtt – mikor még becsületes ember volt.
Felette jellemző az előttem fekvő szerződés néhány pontja. Így a 2-ik élénk világot vet Jókai termékenységére és lázas munkájára. A regény első kötetének kéziratát a szerződés aláírásakor 1852. szept. 29-én adja át, a második kötet átadására október végére kötelezi magát, a harmadik kötetet pedig november tizenötödikére szállítja. Tehát összesen tizenöt nap kell neki egy kötet megírására, míg egy francia vagy német író legalább egy félesztendőt igényel.
A legérdekesebb az, hogy Jókai temérdek egyéb munkája mellett a kikötött időre szállította a gyönyörű török-magyar mesét, melyet üde költészet leng át, méltó folytatása Erdély aranykorának. A roppant termékenység valóságos ámulatba ejtette a közönséget, az írókat szintén: „Sok adóssága van – találgatták –, bizonyosan azért dolgozik annyit.” „A felesége dolgoztatja – vélték mások –, hamar kiírja magát.” Eleinte tényleg szorongatták a hitelezői, de már 1854-ben, mikor az ezer forintos regényt, az Egy magyar nábobot kezdte írni a Pesti Naplóba, teljesen kitisztázta magát, s az ezer forinton egy hepehupás telket, elhanyagolt bányát szerzett a Svábhegyen, a mostani Költő utcában, melyre később villáját építtette. Az ezer forint azonban csak a vételár felét fedezte, a másik felét hadd fizesse az utód, Kárpáthy Zoltán.
Ezt a regényét, s folytatását, Kárpáthy Zoltánt, nap-nap után tárcánkint írta, úgyhogy előtte való nap még nem tudta, mi lesz a következő számban. Egyszer gyűlés támadt a jobb kezén, nem bírta folytatni. A regény félbemaradt napokig, mert regényt diktálni Jókai nem tudott, de nem is lehet. Tollbamondással többé-kevésbé csak fércművek jöhetnek létre. A műalkotás a toll alatt nő. Diktálni íróművésznek épp annyira nem lehet, mint a festőnek. Raffael-kép lenne-e, ha Raffael mondaná egy kisebb mesternek: most kék színt, most szürke színt, most ilyen vonást, amolyan vonást? Az egész világirodalomban igazi költői munkát talán csak az egy Milton mondott tollba. De Milton vak volt, s ebből keletkezett nála az a megnevezhetetlen érzék, mely az írónál abban nyilatkozik, hogy az általa leírt szavak és mondatok, amint tolla alól kikerülnek, színek, képek és ékkövek alakjában csillognak a papíron. Mily balgaság, hogy a közönség laikusabb rétegeiben az a legenda kezdett keletkezni, mely egész mai napig fenntartotta magát, hogy Jókai diktálva írja, sőt másokkal is íratja némely regényeit, ő maga (mint ahogy idősb Dumasról mesélik) csak a meséket bízza rá írnokaira. Holott senkinek se volt egyénibb irálya, mint neki, úgyhogy ha a szövegben valahol a korrektor egy mondatkát megváltoztatott vagy egy szót hátrább vagy előbbre tett, mint ahogy azt ő írta, az olvasó a fülével hallotta a zökkenést, mely a Jókai ritmusán esett.
Az Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán élete végéig a legkedvesebb könyve maradt, ha nem a legjobb. Alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel előbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkő vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költői szabadsággal. A hetvenéves öreg főúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nőül, kitől Balassa Antal báró született. Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértőket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetből és mellékepizódjaiból van szőve az Egy magyar nábob meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitatlanul legnagyobb elbeszélőjévé emelte, darabja való eseményt ölelt fel. Bár a „Sajó” név áll a köteteken, mégis folyton-folyvást hangzatosabbá válik a Jókai név. Talentuma és sikerei a Tudományos Akadémia figyelmét is felköltötték. 1851-ben levelező tagjának választja; amit akkor tudomásvétel okáért a főparancsnoksághoz is föl kellett terjeszteni.
De az Akadémiánál sokkal jobban, sokkal több kedvvel emelte a közönség, mély letargiájából felocsúdva, érdeklődéssel fordult nagy veszteségei után ahhoz, amije még megmaradt. A gondviselés és az idő minden sebet beforraszt apránkint. Hát bizony szűk világ ez. Nincsenek már hadvezéreik, akiknek a mozdulatai érdekelnék a közönséget, nincsenek államférfiaik, vagy ha vannak, isten tudja hol vannak; kis istenek és nagy istenek eltűntek, mindenét elvették a magyarnak, de a kis virágos kertje, az irodalma, még megmaradt, s ki látta kitépve a fenséges tölgyeket, romba dőlni a templomokat és oltárokat, most szegénységében egy rezedaszál föllendülésének is örül, mert a rezedaszál életet jelent.
Az irodalmi termékek felé fordult a közfigyelem oly mértékben, mint soha azelőtt. Egy szép versecske elterjedt az egész országban. Egy bátor szó végignyilallott a nemzeten, habár költött alak szájából származott költött helyzetre, a közönség értett ahhoz, hogy azt a maga helyére áttegye. A váratlan napfényre, mint az „isten tehénkéi” előbújnak a rögök alól, mindenféle írók és lantpengetők bontakoztak ki a szürke homályból, észrevevén, hogy mi most a becses. Tehetség nem kellett, se művészet, elég volt a puszta bátorság paprikás mondásokat eregetni, pufogó frázisokat elsütni; akinek pedig ehhez sem volt bátorsága a cenzor miatt (könnyen lakat alá kerülhetett a nagy bátorság), még mindig nimbuszra tehetett szert, ha jobban tudott a haza vesztén sírni a többinél. Vállalatok, lapok keletkeztek, könyvek, albumok jelentek meg derűre-borúra. Az irodalmi dicsőséghez vezető utakat ismeretlen satnya alakok lepték el. Soha nem hallott nevek bukkantak ki. A közönség jámbor kegyelettel sereglett köréjük, mert hiszen a jól csengő neveknek is ismeretlenekké kellett átalakulniok. És mármost mi különbség legyen az ismeretlen név közt, mely alatt ismerős rejtőzik és az ismeretlen név közt, mely ismeretlen személyt takar? Ha Sajó Jókait jelenti, miért ne jelenthetne az Ormódi vagy a Tündefi név Petőfit vagy Tompát? A selmecbányai pékek ősi szokása játszódott le, mikor Mindszentek napján öt aranyat rejtettek el hatósági ellenőrzés mellett finom, apró zsemlyéikbe. Az aranyak kétségkívül ott voltak a zsemlyék egyikében vagy másikában, de a közönségnek igen sok üres zsemlyét kellett feltörni, míg egyet talált.
Az egyes dolgozatokért, habár a vállalatok jól is mentek, rosszul fizettek a vállalkozó szerkesztők és kiadók. A vers ára öt forint lett, egy három-négy számra terjedő novelláért legjobb esetben húsz-harminc forintot lehetett a szó szoros értelmében kivasalni. Ily viszonyok közt mindent kénytelen volt Jókai megpróbálni. A színpadot is. A Nemzeti Színház már 1846-ban előadta tőle a Két gyám című színművet, de kevés sikerrel. Tavaly, 1851-ben A hulla férje című darabját adták, de két előadása után már az is lekerült a színpadról. Jókainé maga is játszott benne, s néhányszor kissé akadozott, mire mosolyogva jegyzé meg Veres Pálné: „Jól teszi, hiszen nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mindig csak azt mondjuk, amit férjünk előnkbe ír.” E két gyönge darab után, melyeknek a nyoma is elveszett, végre 1852-ben nov. 27-én a Dalma került színre Jókainéval a címszerepben. Ez már egész sikert aratott, s Jókai boldogan írja anyjának 1852. dec. 6-ikáról:
Kedves Anyám!
Nagyon sajnálom, hogy darabom előadásán nem lehetett szerencsém kedves anyámhoz, úgy hiszem a legtisztább örömöt érezte volna kedves anyám azon lelkes részvét fölött, mellyel a közönség művemet fogadta, amit leginkább igazol az, hogy nyolc nap alatt háromszor adatott elé, mindig tele színház előtt. Az első előadás után ugyan rátette kezét a polícia, azon feladás miatt, amit a vén Sz. lapjában ellenem tett, de az igazgató maga érte menvén, rögtön visszanyerte a darabot. Eddigelé közel háromszáz pengőt kaptam belőle. J. Mór.
ui. Az almánk fogytán van; ha küldhetne kedves anyám, nagyon megköszönném, de ne sokat, mert nincs hol tartanom. J. M.
E levélből kétségtelenül megállapítható a benső, meleg viszony, mely a családtagok közt most már zavartalanul fennállott az egy Vály professzort kivéve, kivel Jókai szintén keresi és meg is fogja találni. Élénken megvilágítja a régi színházi honoráriumokat is; ma már egyetlen előadás többet jövedelmez, mint akkor három. Ámbár iszen háromszáz forint nagy pénz volt 1852-ben, mikor Jókai 3 forinton varratta cipőit Kázsmár János mesterrel, mint azt egy megőrzött számla bizonyítja.
Sok pénzt szerezni irodalomból csak lapvállalat útján volt lehetséges. Nem csoda, hogy ily viszonyok közt Jókai is inkább akart rabszolgatartó lenni, mint rabszolga, ahogy magukat a lapok munkatársai nevezni szeretik. A Délibáb című szépirodalmi lapot tervezte, mely meg is jelent 1853-ban, de nem a Jókai neve alatt, mert ő nem kapott engedélyt rá a hatóságtól, minthogy az ő neve még a proskribáltak lajstromán állt. Az engedélyt tehát a Festetics Leó gróf nevére kellett kérni, minélfogva Festetics figurált szerkesztőnek, míg a Jókai neve mint főmunkatársé fordul elő a címlapon, mégpedig váratlanul ilyen flanccal: „Ásvai Jókay Mór”. Amit a rossz nyelvek arra magyaráztak, hogy Hasselt-Barth asszony, operaénekesnő, a közönség kegyében Jókainénak erős versenytársa, a színlapokon „Von Hasselt-Barth”-nak jegyezte nevét, mire Jókainé ráparancsolt urára, hogy tessék a predikátumot és ipszilonját neki is előkeresni a rozsdás vasak közül, ahová 1848. március 15-én behajította.

(folytatjuk)