De félre a tréfát. Tudunk igen lapos okostelefont gyártani (már aki, persze, én például nem), járt már ember a Holdon (sajnos, az sem én voltam), és egy ügyes biomérnök képes lenne krumplit termeszteni a Marson (lásd A marsi című könyvet és filmet). De fogalmunk sincs, ki beszél a fejünkben, amikor olvasunk.
A tudományos álláspont, már amennyire én ennek utánaolvastam, az, hogy amikor a saját hangunkat halljuk, akkor tulajdonképpen egy agyi jelenség esete forog fenn, amelyik segít abban, hogy „megkülönböztessük azokat az érzéki tapasztalatokat, melyeket mi magunk okozunk, azoktól, melyeket valamilyen külső inger okoz. Ez (…) ad magyarázatot arra is, miért van, hogy míg mások meg tudnak minket csiklandozni, mi magunkat képtelenek vagyunk. Az agyi jelek ugyanis előre »megjósolják« mozdulatainkat, és ennek hatására a csiklandozás érzete elmarad.” Tetszetős és elfogadható magyarázat ez, kérem, csak éppen arról nem világosít fel, hogy mi van akkor, ha nem csak egy hangot hallunk – hanem többet. Mert én esküszöm, hogy nekem más hang szól a fejemben, amikor verset olvasok, és más hang, amikor regényt. Megint más, amikor novellát, és más, amikor cikket. (Ezt a cikket például befejezés után többször újraolvastam – egy merőben más hang beszélte e szavakat, és ezt a mondatot, amelyet utólag írtam bele, megint egy másik hang mondja. Kezd tényleg félelmetes lenni.)
De ez semmi! Mert a műfajokon belül is változnak a hangok. Faludy Villon-átköltéseit egy mély és lassan deklamáló hang szavalja a fejemben, midőn halkan olvasom: nem hasonlít ez a hang csöppet sem a saját hangomhoz (pedig a tudományos magyarázat szerint a saját hangunkat halljuk vissza ilyenkor – de komolyan, emlékeznek még arra a sokkra, amikor először hallották vissza a saját hangjukat felvételen? Hogy szinte mindannyian sírva fakadtunk? Hogy ez a nyerítő, csúszkáló hangszín nem lehet a miénk… de sajnos, az volt. Hát kérem, ha tényleg a saját hangunk szólna halkan a fejünkben, akkor hétszentség, hogy nem lepődünk meg az első ilyen szembesülés során), és nem hasonlít azokéhoz sem, akiket hallottam elszavalni. Más hang olvassa Kosztolányi okos verseit, más hang Ady szenvedélyes költeményeit. Oravecz Imre Távozó fa című kötete sem az ő hangján szólal meg. Nem is az enyémen. De akkor kién?
Saramago hangja (de nem úgy!) más, mint Tamási Ároné, és Moliére bizonyos fordításai mélyebben hallatszanak a fejemben, mint például Parti Nagy Lajos átirataié. És Shakespeare minden fordításának más a hangszíne, ha csak hallgatom, és sosem az, mint amikor színházban látom és hallom őket. Dalton Trumbótól a Johnny háborúja egy külön élmény, Charles Bukowski vagy Irvine Welsh minden könyve viszont ugyanazon a hangon beszél. (Nem, ez nem igaz, A sziámi ikrek szexuális élete című Welsh-könyv – olcsón vettem, akciós volt – például csikorgó hangon ment végig, nem az általam végtelenül kedvelt Welsh-hangon.)
Szabó Dezsőt, bár nem hallottam beszélni, az ő hangján vélem hallani, de hogy ezt miért gondolom, rejtély. (Eltévedek lassan itt a gondolataim között, mint Lem Kibériádájában az őrült király az álmaiban.) Őszintén szólva nem tudom, hogy jó-e ez az egész. És azt sem, jó-e, hogy leírom. Mi van, ha csak én vagyok így? (Atyaég… továbbhaladtam az iménti tudományos cikkben, és ilyeneket olvasok: „…a belső hang igen közeli kapcsolatban áll a hallucinációkkal, melyek pedig gyakori kísérőjelenségei a skizofréniának.” Hm, hm. Hát sajnos nemigen hallucinálok, így, ahogy öregszem, pedig egyre inkább vágyom rá, és skizofrén sem vagyunk. Egyikünk sem.)
Akkor mi lehet itt mégis a helyzet?  Nincs nálam a bölcsek köve (ezt most a cikket a fejemben felolvasó hangtól élesen különböző hang hangján hallottam – nyilván azért, mert rendkívüli módon terhelt, közhelyes kifejezésről van szó; nem is szép hang, elárulhatom, mint ahogy nem szép dolog közhelyeket használni sem), de gyanakszom valami olyasmire, hogy ez magának az irodalomnak és az olvasásnak a csodája. Hogy minél többet olvasunk, annál több hang szól a fejünkben, és ez a sok hang egyetlen zsizsegéssé olvad össze, és ettől lesz kicsit elviselhető az élet.
Önöknek hány hang szól a fejükben olvasás közben?