Ferencz Áron neve rég ismerősen cseng a sepsiszentgyörgyi zenekedvelők körében, tehetségének, technikai tudásának, változatos zenei ízlésének többször tanúi lehettünk már az elmúlt évek koncertjei során. Felfelé ívelő pályáját neves külföldi zenekarokkal való fellépései is fémjelzik, az alábbi interjú az idei városnapok nagy sikerű nyitókoncertje után készült.
– Hogy kerültél be Vlad Maistorovici karmester és hegedűművész csapatába?
– Vlad rég Londonban is él, ezért nem ismer sok dobost Romániában. Tavaly, amikor a brassói Vibrate Klasszikus Zenei Fesztiválra keresett dobost a projektjéhez, megkérte Luiza Zant, hogy ajánljon neki valakit, ő pedig rám gondolt. Így ismerkedtünk össze, így kerültem be a tavalyi kvintettformációba, idén pedig, amikor eldöntötte, hogy szimfonikus zenekarral is elkészíti a Queen-műsort, újra megkeresett.
– Valahol még játsszátok ezt a produkciót?
– Nem tudom. Én szeretném, de nehéz összehangolni a külföldi szólisták és a bukaresti szimfonikusok programját, ezenkívül az utazás, próbák, szóval komoly logisztika szükséges egy ilyen koncert megszervezéséhez. És persze drága is a műsor, csak olyan kaliberű rendezvények tudják megvenni, mint amilyen a Szent György Napok.
– Hol élsz, hol zenélsz jelenleg?
– Kolozsvárra költöztem, de sokat járok haza, nem tudom és nem is akarom még elengedni ezt a várost. Ezenkívül viszonylag gyakran játszom Bukarestben, idén is felléptem már ott párszor, többek között a Jazz in Church nevű fesztiválon.
– Nem nehéz szabadúszóként munkát találni?
– Szerencsére engem talál meg a munka, néha túl sok is a felkérés. Korábban az volt a célom, hogy minél többet játsszak, de tavaly kissé elfáradtam, az volt talán eddigi legzsúfoltabb évem. Decemberben 31 nap alatt 26 koncertem volt, közben meg utazgatni is kellett. Újévi fogadalmam volt, hogy lassítok a tempón, ami sikerült is, idén eddig csak nagyobb kaliberű dolgokat vállaltam el. Azért így is több projektben játszom Kolozsváron, itthon, Bukarestben...
– Mikor kezdtél el dobolni?
– Elég későn, mert nem erre a pályára készültem. Matek–infót végeztem a Székely Mikó Kollégiumban, dobolni pedig Kertész Jánostól tanultam 11–13 éves koromban a Művészeti Népiskolában. Heti egyszer próbáltunk, és nem érdekelt különösebben a dolog, csak akkor gyakoroltam, ha muszáj volt. Utána abba is hagytam a tanulást, a líceum alatt még rockzenekarokban és kórusban foglalkoztam komolyabban a zenével, majd két teljesen más egyetemet kezdtem el, a közigazgatást és a sajtót. Előbbiről útközben kiderült, hogy mégsem nekem való, a sajtó tetszett – talán amiatt is, hogy szüleim újságírók, és egykor a Kovakőbe is örömmel írogattam –, de sajnos, pont a mi éveink alatt szűnt meg Nagyváradon az Ady Endre Sajtókollégium. Végül most hangtechnikai egyetemen vagyok, amely a Sapientiának egy új hangmesterképzője. Olyan huszonegy-huszonkét éves koromban döntöttem el, hogy komolyabban elkezdek foglalkozni a zenével.
– Kikkel zenéltél a környéken?
– A sZempölt mindenképp kiemelném, velük már kilenc éve játszom, majdnem a kezdetektől. Fontos dobbantók voltak a rockzenekaraim, a Kopor-Show és a Worldchanger. Nagyon szerettem a Fabatkát és az Égvilágot is, mert sokat tanultam általuk a népzenéről. Népzenénkben a gardonyon kívül általában nincs ütőhangszer, ezért volt izgalmas számomra kipróbálni ezt is. A Mácsafejet is megemlíteném, mely azért is fontos számomra, mert édesapámmal és a sógorommal játszom benne, sőt, egy időben a nővérem is bekapcsolódott... Ugyancsak nagyon fontos számomra a Snaps Vocal Band és a Luiza Zannal való együttműködés, az Evilági zenekar minden megmozdulása és még számos hosszabb-rövidebb életű projekt, amelyek mind-mind segítették fejlődésemet. Szerencsém volt, mert bár sok jó dobos van a környéken, kevesen élnek csak ebből, és mindenki nagyon elfoglalt. Talán ennek is köszönhetem, hogy sok helyre hívtak zenélni, és játszhattam városom majdnem összes zenészével.
– Terveid?
– Eddig inkább mások elképzeléseit valósítottam meg, most úgy érzem, jó lenne elindulni a saját utamon. Zenét írok, és próbálok megfelelő társakat találni. Egyelőre két produkcióban gondolkodom: az egyik egy kortársdzsessz-vonal lenne – amelybe szeretnék ebből a fabatkás, páratlan ritmikai világból is belopni pár dolgot –, a másik pedig egy dobos-szintis partizenekar, amelyet egy producer barátommal duóban képzeltem el. Persze a sZempöl is fontos, szerintem ez egy halhatatlan dolog, annak ellenére, hogy a nyolc tagból csupán hárman vagyunk, akik csak zenével foglalkozunk. A színházi zeneszerzés is érdekel, amelyet eddig kétszer volt alkalmam kipróbálni.
– Mennyit gyakorol egy jó dobos?
– Napi szinten kellene gyakorolnia, és nagyon fontos, hogy rendszer legyen abban, ne csak püfölje a dobokat. Én sajnos nem mindig figyelek eléggé a technikai dolgokra, nem is mindig tudatos, ami kijön belőlem dobolás közben. Ez a hátránya annak, hogy autodidakta módon tanulok. Nagyon rám férne egy mester, de jó pár évvel ezelőtt, amikor rászántam magam a zenetanulásra, nem sikerült bejutnom sem a kőbányai zenesuliba, sem a koppenhágai zenei akadémiára. Most már úgy alakult az életem, hogy nem szívesen mennék el messzire tanulni, ezért egyedül próbálom behozni a lemaradást, sok munkával.
– És a tömbházlakásban, gondolom, nem lehet gyakorolni...
– Bizonyos dolgokat lehet, mint kéztechnikát, reflexeket, de amikor a hangzást alakítja az ember, ott már elengedhetetlen a dobfelszerelés. Kolozsváron szerencsére van egy gyönyörű próbatermem és hét kisdiák tanítványom, tehát ebben a visszafogott tempóban sem unatkozom...
