A BL döntőtornájának három napja során nemcsak a magyar vízilabdázás feltámadásának jeleit tapasztalhattuk meg, de az is bebizonyosodott, hogy a világbajnokság kezdetéig még vár néhány tennivaló a rendezőkre. A lenyűgöző látványt nyújtó arénában ugyanis az első napon tömeges tüdőgyulladás-veszély állt fenn, a tetőszellőzők ugyanis a lelátó egyik-másik részében olyan légörvényeket kavartak, amelyektől a szó szoros értelmében vacogott az asszisztencia. Másnapra aztán megszelídült a Duna Aréna, a medencetérben süvítő szélre csak rossz emlékként gondolhattunk vissza, sőt, már-már túlságosan is meleg volt a gigantikus csarnokban. A szellőzőnyílásokat ugyanis ipari alpinisták zárták be, így esetenként még a póló is lekívánkozott az emberről.
Mivel azonban a póló – pontosabban a vízilabda – volt a főszereplő, annak jelenlététől mégsem tekinthettünk el. Miután az első, „zimankós” napon a tavalyi BL-döntő ezúttal elődöntős megismétlésén hatalmas hullámvasutakat produkáló meccsét követően – amelyen a horvát Jug Dubrovnik legyűrte az Olympiakosz Pireusz csapatát – az Eger túljutott a Brescia együttesén, immár biztos volt, hogy magyar csapatot is láthatunk a nagydöntőben. Az elődöntőben ugyanis kiemeltként a magyar bajnok, a Szolnok várt az Egerre, míg a túloldalon a szerb olimpiai bajnokokkal teletűzdelt olasz Pro Recco és a Dubrovnik nyüstölte egymást. A sportág magasiskoláját bemutató utóbbi csatában a nyolcszoros kupagyőztes ligúriai együttes gyakorlatilag az első öt percben veszítette el a horvátok elleni meccset, ezalatt 3–0-ra megugrott a Jug. A négy gólig jutó Filipović vezérletével még utolérte ellenfelét a Recco, sőt, 7–6-ra néhány pillanatra a vezetést is átvette, de a Marković Loncar és García jegyezte újabb három gól után már csak 10–9-re tudott felzárkózni.
A magyar elődöntőre telt meg először az aréna, a tízezer ember tombolása önmagában is maradandó élmény volt. Bár a két csapat legutóbbi hét mérkőzéséből hatot a Tisza-partiak nyertek, Hárai, majd Bedő révén még az Eger vezetett. A második negyedben a magára találó Prlainović egyenlítő bombája szakította meg a meglepetéssel kecsegtető folyamatot, Nagy Viktor kettős emberhátrányban két hatalmasat védett, így a Szolnok vonulhatott előnnyel a nagyszünetre. A magyar lánnyal kötött házassága révén már magyar állampolgárságú ausztrál bombázó, Younger duplája 5–2-re alakította az állást, s bár Hosnyánszky góljával ismét szoros lett a meccs (6–5), a végül három gólig jutó Prlainović beállította a 7–5-ös végeredményt. Az Eger szuflája ezzel el is fogyott, 15–6-ra veszítette el a Pro Recco elleni bronzmeccset.
A döntőre most már zsúfolásig telt meg a Duna Aréna hatalmas nézőtere. Az alaphangot még a döntő legjobbjának (MVP) bizonyult Prlainović alsó sarkos bombagólja adta meg, de Marković előnyből egyenlített, Loncar remek csuklógóllal már a vendéget juttatta előnyhöz, majd ugyanő húzott közelről, a kapufáról elé pattant labdát pedig másodszorra már bekotorta (1–3). Az első magyar gólt szerző Vámos – addig csak a Szolnok szerbjei voltak eredményesek – duplája alakította félidőre 6–4-re az eredményt, az utolsó játékrészbe pedig 9–5-ös előnnyel fordult a Szolnok. Nagy Viktor egyszerűen mindent védett, s a publikum tombolása közepette 10–5-re győzött a Szolnoki Dózsa.
Így az OSC (kétszer), a Vasas (ugyancsak kétszer), valamint az Újpest és a Honvéd után Szolnok az ötödik magyar csapat, amely elhódította a legrangosabb európai klubtrófeát. A történelem pedig Kovács István révén köszön vissza: a szakember az Újpest és a Honvéd elsőségében edzőként, a Szolnokéban pedig szakmai igazgatóként játszott cseppet sem elhanyagolható szerepet.