Pünkösdi hangversenyt ad holnap este hat órától a sepsiszentgyörgyi belvárosi templomban a Georgius Kamarazenekar és a Csíki Kamarazenekar. Karmester az Amerikai Egyesült Államokban élő Ovidiu Marinescu, szólista Artur Kaganovskiy, ugyancsak Amerikában élő, orosz származású világhírű hegedűs, aki a leghíresebb koncerttermekben és legelismertebb zenekarokkal játszott eredeti Guarneri hangszerén. A világhírű művészt a koncert előtt levélben kerestük meg kérdéseinkkel.
– Milyen alkalommal koncertezik Székelyföldön?
– A Csíki Kamarazenekar immár harmadik meghívásának teszek eleget, ez alkalommal Sepsiszentgyörgyön is. Első, tavaly nyári látogatásomkor Veress Csaba, a Csíki Kamarazenekar koncertmestere, feleségem volt kollégája a kolozsvári Zeneakadémiáról és közeli jó barátunk ötlete volt, hogy játsszam a Csíki Kamarazenekarral. Ezt hamarosan Kovács László hegedűs, a Csíki Kamarazenekar menedzsere szívélyes meghívása követte. Így játszottam először a Csíki Városnapokon Csajkovszkij hegedűversenyét, majd decemberben ugyancsak egy spontán meghívásnak tettem eleget, amikor a Novák-gálán díszvendégként léptem fel. Mindkét alkalommal nagyon jól éreztem magam a zenekar meleg fogadtatásának és a közönség nagyszerű lelkesedésének köszönhetően. Ha jól értettem, a mostani koncert különleges, mert a Csíki Kamarazenekarhoz csatlakozik a sepsiszentgyörgyi Georgius Zenekar is – várom, hogy megismerjem őket, és együtt muzsikáljunk.
– A világszerte elismert hegedűművészek fiatal nemzedékéhez tartozik. Megváltozott-e, – s ha igen, miért – a klasszikus zene „piaca”?
– Megtisztel a kérdés előtti kijelentése. Ami a klasszikus zene világpiacon elfoglalt szerepét illeti, hosszú és sok szempontot megvilágító beszélgetésre lenne szükség, de megpróbálom dióhéjban megfogalmazni erre vonatkozó véleményemet. Mivel a közízlést a hihetetlenül gyorsan fejlődő technikával befolyásolt média diktálja, a klasszikus zene esztétikája, megjelenítési formája folyamatos változásokon megy át. Esztétikája alatt értem azokat a próbálkozásokat, amikor a kortárs művészek a klasszikus zene rendkívül gazdag repertoárját más formákba igyekeznek önteni, a már megszokottól eltérően bemutatni, a művészetek más, különböző ágaival összehozni vagy akár más műfajokkal is beoltani – mindezt a hagyományok többé-kevésbé tiszteletben tartásával. Hagyomány – furcsa szó, hiszen ha jobban belegondolunk, jelen pillanatban is építünk új hagyományokat. Az állandó igyekezet mellett, hogy a pörgő világ egyre nagyobb elvárásait is ki tudja elégíteni, azért a klasszikus zenének csak van még – vagy legalábbis kellene hogy legyen – ideje, hogy „lehajoljon és megszagoljon egy-egy útszéli rózsát”. Pontosabban nem szabadna átsiklania a részletek felett, sőt, azok kibontakoztatásán, felnagyításán kell dolgoznia. A filozófiát félretéve, a fiatal művésznemzedék technikailag és művészileg az eddig elért egyik legmagasabb világcsúcson áll.
– Egy világhírű műhely hangszerén játszik. Mennyire ad ez pluszinspirációt? Mennyire függ az előadóművész játéka a hangszerétől?
– Szerencsésnek nevezhetem magam, hogy két ilyen kiváló hangszeren koncertezhetek: az egyik egy 1775-ös Castello/Gagliano, amellyel szerdán a sepsiszentgyörgyi és csütörtökön a csíkszeredai koncerteket játszom. A másik koncerthegedűm egy 1730-ban Velencében készített Pietro Guarneri, becenevén Rogge, amelyik jelenleg otthon, New Yorkban pihen. Ezek a hangszerek eszmei értéküknél fogva megfizethetetlenek, és ahogy az évek telnek, egyre elérhetetlenebbek lesznek a koncertművészek számára. Ahogy azt a világhírű hegedűs, Ivri Gitlis megfogalmazta: „Ezek a hangszerek (Stradivari, Guarneri, Gagliano stb.) igazából sohasem voltak vagy lesznek a mi birtokunkban. Mi és az előttünk/utánunk levő generációk is csak töredékei, apró részesei vagyunk történelmüknek.” Ennek következményeképpen a hangszer és a játékos közötti viszony egyenjogú kell hogy legyen, nem pedig alárendelt. A hangszernek és a művésznek eggyé kell válnia, mint a jó házasságban. Amikor ezt a zenész megértette, az olasz hangszerek végtelen forrássá válnak kezében – megadnak bármit, amit a fül kíván, ha nem erőltetjük, hanem kicsalogatjuk belőlük.
– Milyen volt az együttműködés a székelyföldi zenészekkel?
– Mindig nagyszerű élmény székelyföldi muzsikusokkal zenélni, több okból is. Először is, mert a feleségem, Kaganovskiy (Szilveszter) Eszter Székelyudvarhelyen született, kiváló brácsás, és ha már hangszerekről beszélgetünk, azt még elmondanám, hogy neki is egy ritka, különleges, 1737-ben készített Carlo Tononi brácsa a koncertpartnere. Én úgy gondolom, hogy Székelyföld rendkívüli tehetségekkel van megáldva, akikkel lépten-nyomon találkozunk szerte a világban. Itt érdekességként megjegyezném, hogy az ancestry.com-on családfaépítő célból végzett DNS-vizsgálatom eredményeképpen kiderült, hogy felmenőim között vannak Erdélyből elszármazottak, azaz magyar ősök is. Tehát a fent említettek miatt is közel érzem magamhoz a székelyföldi zenészeket, talál a zenei nyelvezetünk, gondolkodásmódunk is. Mindig élmény az együtt muzsikálás, és ha mód van rá, nagyon szívesen jövök játszani!
– Miért fontos ma (is) klasszkus zenét hallgatni?
– Klasszikus zenét mindig fontos volt és lesz hallgatni. A tömeghiedelemmel ellentétben a klasszikus zene elsődleges szerepe nem a szórakoztatásban áll, hanem a meghallgatásával járó elmélyülésben, szellemi élményben rejlik. Szerencsére nyelvezete határok nélküli, egyetemes. Számomra érzelmi és értelmi megtartóerőt jelent – enélkül üresség tátong. Mentorom, Isaac Stern egyik legközelebbi barátjától jut eszembe az idézet: „A mi válaszunk az erőszakra: még intenzívebben, gyönyörűbben és odaadóbban fogunk muzsikálni, mint valaha. A zene megnevezi a megnevezhetetlent és közvetíti az ismeretlent.”
