Angela Merkel is ebben a cipőben jár, a német kancellár ma már úgy véli, a migrációs politikában sem teljesítenek „annyira jól, mint amennyire kellene”. Hét végi, a német lapok által „sörsátrasnak” minősített beszéde után – amikor Trumpból kiábrándulva leszögezte, Európának saját kezébe kell vennie sorsát – újra megerősítette: Európának a transzatlanti kapcsolatok megőrzése mellett nagyobb szerepet kell vállalnia a nemzetközi politikában. Finomított kissé vasárnapi, hangsúlyosan Amerikával szembeforduló álláspontján, de kitart amellett, joggal, hogy Európának befolyásos szereplővé kell válnia a nemzetközi porondon. Nem véletlen ez az árnyalás, Európa ugyanis nem engedheti meg magának, hogy végérvényesen szakítson az Egyesült Államokkal, miként Amerika sem azonosítható kizárólag Trumppal. Német elemzők egyébként úgy vélik, jó taktikusként Merkel a választási kampány hevében változtat eddigi szemléletén, s a bajorországi sörsátorban kifejtett gondolata az Egyesült Államoktól és Nagy-Britanniától függetlenedő Európáról változások kezdete is lehet. Ez azért egyelőre kérdéses, de a konzervatív politikusról máris azt írja a berlini sajtó, hogy „a magát aszkétaként bemutató kancellár a több európai és nemzeti önbizalmat sürgető beszédével még inkább kiragyog az ösztönvezérelt államférfi, Donald Trump és a finnyáskodó, radikális Theresa May mellett”.
Érzékelhető pálfordulása azonban nem menti fel Merkelt a migránsáradatot ösztönző, korábbi rossz döntéseinek terhe alól. A felszínre kerülő mély társadalmi problémákról, terrorista merényletek sokasodásáról továbbra is kevés a tisztázó, őszinte szó, a politikusok kevésbé és félve mondják ki azt, amit egy biztonságpolitikai szakértő megengedhet magának. „Egy hibrid háború közepén vagyunk” – állítja Horváth József, utalva veszélyeztetettségünkre, felkészületlenségünkre és kiszolgáltatottságunkra, amikor nagyságrendekkel több a veszélyt jelentő ember, mint amennyit a titkosszolgálatok ellenőrizhetnek. S ha ez így van, mit lehet tenni? Kelet-közép-európai, romániai szemszögből nézve ez azt is jelentené, hogy elillant biztonságunk érdekében erősíteni kellene a titkosszolgálatokat, miközben az elmúlt fél évszázadban majdhogynem belerokkantunk azok szorításába?
Remélhető, de egyáltalán nem bizonyos, hogy az Európát alapjaiban megrengető válságok és merényletek előrelátóbbá és felelősségteljesebbé teszik a döntéshozókat. Nyomasztó tények, körülmények közepette apróság, de mégsem jelentéktelen ama kis bizonyosság, amely e globális felfordulásban megerősítést nyert: ez a zsebkendőnyi hely, ahol élünk, mégsem tartozik a világ legrosszabbjai közé.