A nagy úszómedencét októberben adjuk át, ám júliusra végre elkészülhet a műjégpálya (a szomszédban, Kézdivásárhelyen). A város határában aranyban, de árván pompázik a Sportaréna, a tavaly novemberben ígért megnyitásáról semmit nem hallani, bizonyára majd a zárt termi rendezvényeknek nem kedvező augusztusi kánikulában szervezik meg az első nagy bemutatkozást.
Októberben túrjuk fel a javításra szánt utat, aztán az eső, hó miatt hónapokig sártenger boldogítja az ott élőket, s mire ta­vasszal végre elkészül a jól bedöngölt alap, újabb hetek, hónapok telnek bukaresti pénzre várva, a környék pedig nyeli a port. A város más részében még nagyobb lehet az öröm, ott már bő éve szenvedik az útjavítást, a Gyöngyvirág utcában legalább remény mutatkozik a valamikori befejezésre, a Kós Károly úton még az sem nagyon. De milyen jó, hogy legalább nekikezdtek...
S ha még akadnak nem jó, de járható utak, akkor a pünkösdi hosszú hétvége előtt azokat is kilyuggatjuk. Hatalmas kátyúk fogadják a gyanútlan autóst, s hiába érkezik el napok múltával végre a munkahét, a többcentis gödrök maradnak, az aszfaltozógép meghibásodása miatt kérik a lakosság türelmét és elnézését. Rég kitalálták már máshol az összehangolt kátyúzást (marják és rögtön tömik), de nálunk ez nem megvalósítható. Az is megtörtént már, hogy hetekig árválkodott egy bekerített, újraszintezett kanálisfedő a Kórház utcában, mert ennyiért csak nem indítják be a „stációt” (aszfaltkeverőt).
S mindezek csak apró, bosszantó szeletkéi mindennapjainknak, melyek sokak életét megkeserítik. Van, ami a pénzen múlik, ám sok minden csak észszerű szervezésen, időzítésen. Mintha nem ismernék a mondást, nálunk tél végére készül el a szánkó, és nyár múltával gurítjuk ki a szekeret. S gondolhatjuk, tulajdonképpen így is jól van, hisz jön következő tél meg nyár is. Kár, hogy addig rozsda marja, szú eszi.