Hová a kültelepi gyerekek járnak-járogatnak, hol az oktatási rendszer minden erőfeszítése ellenére az otthonról hozott viselkedési normákat a tanulók képtelenek levetkőzni. Szegény, többnyire cigány családok gyerekei ők. Jövőkép és pozitív példa nélkül, és a leghalványabb reménnyel – igénnyel? – sem, hogy valaha is „normális” életet élhessenek. Az iskola önmagában, bármily elkötelezettek is oktatói, nem tud kiutat ajánlani, de még csak lehetőséget sem felmutatni az ördögi körből való kilépésre. És csodák nincsenek.
Vagy mégis? Két zenetanár elhatározza, megpróbálja a közösségi életre tanítani a gyerekeket a zene eszközével. Nem fedezték fel a spanyolviaszt, módszerük sem új és nem is egyedi. Csupán alkalmazzák azt, ami már számtalanszor bevált, de amit mégis oly nehezen vesz elő a fiók mélyéről a pedagógus. A film tehát valójában a tanítói elhivatottság példázata, amit az egyik zenetanár így fogalmaz meg: a szeretet jelen van a pedagógus életében, de nem mindegy, hogy meddig; ha csak harminc percig, míg a foglalkozás tart, az nem elég, a szeretet egész nap el kell hogy kísérje a gyereket. Ez az egész napos elkísérés – a film két éven át követi a tanárok és tanítványaik sorsát – építi fel a történetet, kezdve attól, míg a diákok kézbe veszik a hangszert, eljutva odáig, míg fúvószenekarrá alakulnak. Eme fejlődési folyamat azonban nemcsak azt mutatja be, miként lesz az eleinte nehezen megszólaló harsonából kijövő hangokból zene, hanem olyan „apróságokat” is, mint a kézmosás megtanulása, néhány viselkedési szabály elsajátítása vagy éppenséggel a tizennyolc (!) fős család hétköznapjai. Mindezt mélységes érzékenységgel, a film készítőinek – a Rézangyalok a Dunatáj Alapítvány alkotása – a pedagógusokéhoz hasonló nagy-nagy szeretetével tálalva – ezért írtam előbb, hogy bár a nyomorról szól a film, mégis mosolyt csal a néző arcára.
Van a filmnek egy másik vetülete is. Nem jelöltem meg pontos forgatási helyszínét – akarattal. Hiszen készülhetett volna akár az Őrkőn is, vagy bárhol másutt, ahol mély szegénységben élnek emberek – azaz a nagyvilág tetszőlegesen kiválasztott bármely pontján. A Rézangyalok legfőbb tanulsága az, hogy nem a politikumnak kell kijelölnie a társadalmi felzárkóztatás útját: neki csupán az eszközöket kell biztosítania, a jogi hátteret és a lehetséges eredményeket hozó programok támogatásának lehetőségét. Ha helyi szinteken itt-ott működik is ez az elv, a politikusok, amint egyre puhábbra bélelt bársonyszékekbe kerülnek, úgy szabadulnak tőle. Hát ezért kell a Rézangyalokat figyelmükbe ajánlani – és még inkább azoknak, akik a filmben bemutatott Szimfónia Programhoz hasonló jó ötletek kitalálói és megvalósíthatói lehetnének, ám bátorítás híján az első lépéseket sem teszik meg azon a hosszú, rögös és akadályokkal terhes úton, melynek a végére érve nyugodt lélekkel kijelenthetik: nem hiába éltem, emberhez méltót cselekedtem.