A földbe ásott barakkokban, tetvek, kosz és betegség közepette csak azoknak volt megmaradása, akik hittek abban, hogy a sokak között még van velük valaki, akit az Úr küldött, és ez a hitbéli hűség többük számára elhozta a szabadulást, a túlélést – fogalmazta meg igehirdetésének talán legfontosabb üzenetét a református templom szószékéről Ungvári Barna András. A volt hidvégi, jelenleg Uzonban szolgáló lelkipásztor Dániel próféta könyvéből vett történet – a Nabukodonozor babiloni király által állíttatott aranyszobor és a négy izraelita fiú esete – köré építette igehirdetését. A hitük iránti hűségért halállal fizető fiúk sorsa sokban hasonlít a fogolytáborok egykori lakóihoz, hiszen utóbbiak közül is sokakat csak azért hurcoltak a halálba, mert magyarnak, németnek születtek, vagy mert megtagadták, hogy hitükről lemondjanak. Miként a négy ifjú, az 1944–45-ben elhurcoltak sem voltak hajlandóak  engedni a csábításnak, és legtöbbjük nem élt a lehetőséggel, hogy sorsát árulással jobbra fordítsa. Példájuk máig élő, hiszen most is nem egy alkalommal tapasztalhatjuk, identitásunk, hitünk veszélyben, és nemegyszer a könnyebb utat is felajánlják számunkra, azzal a feltétellel, hogy elforduljunk az addig követettről. „Vigyázzunk identitásunkra, nyelvünkre, hitünkre – ezek határoznak meg minket, ezáltal vagyunk ma is itt, és emlékezhetünk” – fogalmazott a lelkipásztor.
Az 1944–45-ben történtekért nem egy közösség, nem a román vagy az orosz nemzet, vagy a szovjetek a hibásak, hanem akkori vezetőik, hiszen ők hozták a döntéseket az internálásokról, ők változtatták meg az eredeti feltételeket, döntéseket, parancsokat, és Erdélyben gyakorlatilag egy etnikai tisztogatási kísérletet hajtottak végre – hívta fel a figyelmet Benkő Levente történész, újságíró, kutató, az esemény meghívottja. A második világháborús román átállást követő internálások történetének alapos ismerője, Benkő Levente egyúttal röviden összegezte azokat a főbb eseményeket – az etnikum és az állampolgárság egyenértékűvé tétele, az ortodox vallásra való áttérés megtagadása, ellenállás szervezése, dezertálás –, amelyek nyomán 1944 augusztusa és szeptembere során gyakorlatilag ezrek kerültek a katonai fogolytáborokba, pedig már letették a fegyvert, vagy egyáltalán nem volt közük a hadi cselekményekhez. A történész, illetve Ungvári Barna András előadása végül egybecsengett, hiszen mindketten a túlélők (köztük a közelmúltban elhunyt utolsó helybeli, Nagy B. Imre) Benkő Levente által több rendben már közölt visszaemlékezéseire támaszkodva idézték meg annak a negyven szárazajtai férfinak a sorsát, akik mások mellett megjárták a barcaföldvári és lügeti táborok poklát (föld alatti barakkok, betegségek, éhín­ség, fogolytársak eltemetése, orvosok hiánya), ahonnan oly sokaknak már nem volt visszaút, halál vagy a szovjet táborok várták őket, miután mondvacsinált indokokkal „egy kis munkára” hívták vagy igazolványok ígéretével a csendőrségre csalták őket a román hatóságok. Az előadás a 2001-ben végül – a tábor utolsó tömegsírjának helyén – csak felavatott barcaföldvári emlékmű paródiába illő történetével, valamint az azóta lezajlott emlékező események megidézésével zárult.
Az ünnepség a templomkertben folytatódott, ahol Kelemen-Karikás Árpád helybeli református lelkipásztor szólt az emlékezőkhöz, majd Ungvári Barna Andrással közösen leleplezték a világháborús hősök kettős emlékműve közelében elhelyezett plakettet. A jelenlévők utolsó állomásként a gyülekezeti teremben megtekintették a fogolytáborról Ungvári Barna András által összeállított kiállítást. A tárlat gerincét a lelkipásztor, valamint Benkő Levente kutatásainak anyagai teszik ki, és újabb adalékokkal szolgálnak mind az áldozatok, mind a nem egy esetben hosszas szenvedésre, árvaságra, nyomorra ítélt családjaik történetéhez.