A szentmisét Márkus András szentszéki tanácsos, az egyházközség plébánosa mutatta be a Szentháromság vasárnapján. Hálát adott azért az örömünnepért, hogy az elsőáldozó gyermekek először egyesülnek lélekben az Oltáriszentségben valóságosan jelen levő Jézus Krisztussal. A prédikációban elhangzott, azért kell szeretni a jó Istent, mert ő előbb szeretett minket. A mi szeretetünk csak válasz az ő szeretetére. Márkus atya magyarázta a Szentháromság ünnepét, kiemelte a hála fontosságát: „Legnagyobb mondanivalója az kellene hogy legyen: vajon az én hálámmal hogyan köszönöm meg Istennek, a teremtő Atyának, hogy életem van; a Fiúnak, hogy annyi hűtlenség után elindított a szeretet útján, és vajon fel tudom-e fogni, hogy a Szentlélek működik az én szívemben, lelkemben ahhoz, hogy ezt a szeretetet megértsem?” Befejezésül kérte, hogy az ünnep kegyelme, amelyet olyan szépen megszerveztek, szálljon vissza a családokra, hogy tovább tudjanak haladni életük lépéseiben.
A elsőáldozó tízéves Mocsel Éva édesanyja virágcsokrot szorongatott, miként a többi hozzátartozó is. „Nagy öröm van a szívemben – mondja –, ajánlom minden szülőnek, adja oda gyermekét, hogy legyen elsőáldozó.” Serbán Rezedának hat unokája van, közülük most a legnagyobb, Tima Beatrix először veszi magához a kis fehér ostyát. „Boldog vagyok. Ő az első az unokáim közül, aki elsőáldozó lesz. Békességben történt a felkészülés, minden vasárnap jöttek a nővérekhez” – osztja meg örömét.
A lányokat Ifrita nővér vezetésével Teréz anya leányai, a fiúkat Vintilă László, a plébánia adminisztrátora készítette fel. A felkészülés folyamatába Vintilă László avat be: „Néhány hónappal ezelőtt megkezdődött a felkészülés, minden szombaton és vasárnap részt vettek a szentmisén, utána bevonultak a kolostorba, ahol a nővérek és jómagam foglalkoztunk velük külön termekben, csoportokban. Hittant tanultak, és énekeket, imádkozni tanítottuk. Sok munkával és imával járt, amíg felkészültek. Minden teremben kellékek illusztrálják, amiről órákon tanultak. Közösen mondtuk az imákat, hogy tanulják őket, együtt tanultunk mindenről. Ismételtünk újra és újra, hogy megmaradjon az emlékezetükben. Ezek a gyermekek nem olyan felkészülést kaptak itt, mint az iskolai hittanórán. Mindig olvastunk a Szentírásból, ezt megmagyaráztuk, hogy megértsék ők is. Ugyanakkor vasárnaponként megbeszéltük  a pap bácsi prédikációját, hogy elmélyítsük a tudásukat, de főként hitüket: közelebb kerüljenek Jézushoz.”