Pénzt kell szerezni. Valami vállalatba kell fogni. Ez foglalkoztatta Jókaiék fejét. Ezer és ezer tervet kovácsoltak esténkint. Politikai laphoz már akkor is pénz kellett, nemhogy az hozna. Képeslapfélében a Vasárnapi Újsággal versenyre szállni botorság; divatlap, asszonyokra számító újság elég van, valami mást, valami újat kell kigondolni. Közelfekvő dolog volt, hogy arra kell alapítani az új vállalatot, amelyet legmohóbban kapkod a közönség, s ezek a Kakas Márton levelek a Vasárnapi Újságban. Világos hát ebből, hogy Kakas Mártonnak kell lennie annak a figurának, aki a pénzt hozza; ő arra a legalkalmatosabb. Ilyen embrióban már 1856-ban kóválygott az Üstökös tervei közt, habár még homályosan. Két évig hordozta fejében, míg végre megszületett.
De addig is élnie kellett. Anyagiakban talán ez a két esztendő volt rá a legterhesebb. Szerződéses munkatársi viszonyban csak a Vasárnapi Újsággal és később a Magyar Sajtóval állt. Az innen kapott állandó fizetéssel tatarozta szegénységét. Elbeszéléseket, humorisztikus cikkeket és színikritikákat írt, ez utóbbiakat a felesége sugalmazására és taktikája szerint, ami sok kellemetlenségbe bonyolítá.
Az asszony „királynői allűrjei” sok kritikust bosszantottak fel. Azonfelül azt sem szerette tűrni Róza asszony, ha a birodalmába beütött egy-egy új pretendens. A népszerűséget kizárólag a saját monopóliumának tartotta. A közönség kegyeibe emelkedő művésznők ellen gyakran kiszorított férjénél, annak arzenáljából egy-egy mérgezett nyilat. A férj, ki sohasem üldözte a saját ellenségeit, sőt, sietett azokat nagylelkűségével lefegyverezni a felesége által szuggeráltatva, kíméletlen tudott lenni annak vetélytársai iránt. De persze onnan is visszalőttek. S gyakran a legélesebb polémiák folytak a lapokban, az akkor még kicsiny főváros nagy mulatságára. S bizony azokban nemegyszer Jókai maradt alul...
Ebben az egyben javíthatatlan volt, míg Jókainé el nem hagyta a színpadi deszkákat. Sőt az Üstökösben új várat emelt, ahonnan különböző formákban lehetett a sistergő kartácsokat kieregetni.
Az Üstökös első száma 1858. augusztus 21-én jelent meg előre gyűjtött előfizetőkkel, s rohammal vette be a nagyközönség kegyeit. Már maga a cím is tetszett az országnak, mely a nép csalhatatlan ösztönével egy háborútól várta sorsának jobbra fordulását, s az Üstökös háborút jelent a közhit szerint. De az egész lap formájában és tartalmában is szerencsés volt, új, elütő a többi nemzetek élclapjaitól, tiszta magyar. S amellett elég változatos, annak dacára, hogy a legkedveltebb három alak a szerkesztő pennájából nyerte életét. A kakasfejű emberkén kívül, ki mint elmés versíró lépett itt fel, de prózában is sok mindenféle elméncséget elpotyogtatott, csakhamar közkedveltségre tett szert a politikus csizmadia, ki a lap végén a felesége kérdéseire felelget, bölcs és jóízű dolgokat in politicis. A majsztram egyes sikerültebb mondásai szájról szájra jártak az országban, s a csizmadiáknak is tetszettek, ezek miatt választották meg írójukat tiszteletbeli csizmadiának a céhbeli portentumok.
Az Üstökös fővonzerejét azonban a későbbi keletű Tallérosy Zebulon levelei képezték, melyekben valamely aktuális közérdeklődésre számítható, többnyire politikai témát dolgozott fel hetenként mézédes humorral, a Liptó megyei nemes urak hamisítatlan zamatú tótos nyelvezetével. Fölséges, derült alak ez a hosszúképű, nagyszakállú furfangos és kedélyes Zebulon, ki az ő tót ravaszságával és önző életfilozófiájával több mint egy évtizeden át legkedvesebb ismerősévé vált a magyar embernek, és sok keserűségében kacagtatta meg. Annyira egészséges és sikerült alkotás, hogy szinte élő embernek képzeljük. Maga életadója is úgy megszerette, hogy sok esztendő múltán egyik epizódalaknak állítja be A kőszívű ember fiai című regényébe.
Az Üstökösbe ezeken kívül sok jóízű visszaemlékezést, humoros rajzot és apróságot írt Jókai. Nem annyira élclap volt, mint inkább a magyar humornak lerakódó helye. Olcsó élcek helyett színhumort kapott a közönség. Paráznaságnak, trágárságnak semmi nyoma. Jókainak kevesebb az apró pénze, mint az aranya. A tőrül metszett alakok közül csak inkább a csizmadia elméskedett, Zebulon ellenben humorizált. Az elmésség sokszor vág, sért, de a humor sohasem; az csak mosolyt csal ki az ajkakra, vagy könnyet a szembe, s édes meleget áraszt a szív körül, mert a humor nedve az író szívén átszivárogva csöppen el, s újra a szívekhez iparkodik.
Innen van, hogy Zebulon úr sohase szerzett írójának bajt, de a politikus csizmadia és Kakas Márton akárhányszor. Elszólták magukat, vagy mélyebben vágtak a húsba, mint kellett volna. Jókainak vissza kellett vonni, helyreigazítani egyet-mást, sőt még párbajba is bonyolították.
Az Üstököst úgyszólván maga írta Jókai, mert az adomákat a közönség küldözte be, azokat Jókai csak fésülte. Ez adomák összegyűjtésére nagy súlyt fektetett, pedig még akkor a folklórnak híre-hamva se volt. Mikor 1861-ben az akadémiának rendes tagja lett, A magyar néphumorról tartott székfoglalójában büszkén utalt az Üstökösben megjelent mintegy tizenhétezer adomára: „Ha engem valaki számadásra talál vonni, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme írtam ennyi és ennyi regényt, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedvességű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll.”
Az Üstökös nagy elterjedtségre jutva, derekas jövedelmet hozott a konyhára, de volt is vele sok dolga; eleinte rajzait is maga készítette, ameddig a jóízű Jankó János fel nem tűnt a láthatáron. A közleményeket maga írta, regényt írt, a Magyar Sajtónál és a Vasárnapi Újságnál vállalt kötelezettségeit végezte, hajnaltól estig az íróasztalnál görnyedt. Ennyi munkát nem lehetett sokáig végezni, ha vasból lett volna is. De nem volt vasból, sőt inkább gyenge szervezetű. Szűk melle, 94 centiméter terjedelmű, fájni kezdett, erre egy meghűlés következett, utána lázak, köhögés és vérhányás, szóval egy kis csúcshurut a tüdőben. Betöltvén már a 33-ik esztendejét, a tüdővész nem olyan veszedelmes, mert lassan dolgozik, de erejének gyors hanyatlása mégis tág teret nyitott a legrosszabb sejtelmeknek. Sorba járta a nevezetes orvosokat, de ezek részint gyöngéd udvarias szólamokkal takargatták a bajt, részint a szokott szerek használatát ajánlották, küldték Meránba, Gleichenbergbe, és biztatón mosolyogtak. De ki tudja, mi van a mosoly alatt? Környezete elveszett embernek tartotta. Jókainé sokszor siratta meg, mikor ő nem látta. Az írói körökben úgy beszéltek róla, mint aki csak volt, sőt a közönségbe is elszivárgott, hogy a halálos kórt magában hordja kedvencük, ami szomorúsággal töltötte el az országot mindenfelé, ahol Kárpáthy Zoltánt valaha olvasták. Pedig hol nem olvasták?
Ebből az időből származik az a furfangja, melyet későbbi éveiben nevetve szokott elbeszélni bizalmas körben. Nem bírván eligazodni az orvosok tartózkodó szavain, hogy veszélyes-e a baja vagy nem, abban a hitben, hogy a pénz nem udvarias, beállított az első magyar általános biztosító társasághoz, hogy életét tízezer forintra biztosítsa; majd megtudja most az igazat abból, hogy beveszik-e vagy pedig be nem veszik. A társaságnál megígérték, hogy elküldik hozzá az orvost megvizsgálás okáért; izgatottan várta, de az orvos helyett Pompéry János írótársa és az intézet titkára rontott rá a következő cinikus szemrehányással:
– Hát te nem szégyenled magad, hogy be akarod csapni ezt a becsületes magyar intézetet, tízezer forintig akarsz bennünket megrabolni, holott tudod, hogy egy évig se húzhatod. Hiszen csak rád kell nézni. Ejnye Móric, Móric, hát gentlemanhoz való dolog ez?
Jókai röstelkedett és el is szomorodott, de a remény nehezen hagyja el a halandót. Másnap, harmadnap felocsúdott levertségéből. Hátha mégsem áll a dolog olyan gonoszul. Hiszen Pompéry nem szakember és nem is vizsgálta meg. Meg kell tudnia a teljes igazságot minden áron.
Egy olasz biztosító társasághoz ment, ott jelentette be a biztosítást, kérve, hogy küldjék hozzá az orvosukat megvizsgálni. Várta türelmetlenül napokig, de orvos innen se jött. Mi lehet az? Végre negyednapra maga a biztosító intézet igazgatója kereste fel, átnyújtva a kész kötvényt.
– De hát az orvos? – lepődött meg Jókai, kinek nem annyira a kötvény kellett, mint az orvosi vizsgálat.
– Nem szükséges – felelte az igazgató.
– Isten ments ilyen gondolattól. A dolog különben úgy áll: az intézet kitüntetve érzi magát, hogy ön hozzáfordult, és ilyen potom összeg miatt csak nem csinálhat egy Jókaival szemben molesztáló formaságokat.
Jókai szerette elmondani ezt a kedves históriáját és rendesen azzal fejezte be: „Erre aztán elfásultam, megnyugodtam. Ejh mit, én bizony nem futkosok tovább a halál után.”
Inkább elment, hogy kínzó gondolataitól szabaduljon, egy kis szórakoztató útra. Török Gábor volt kormánybiztos és két fia társaságában bejárta Erdély nyugati havasait, lóháton, meredek sziklaösvényeken fel és le, a szabad ég alatt hálva, délben, este szalonnát falatozva a gyepen s törkölypálinkát kortyolgatva hozzá. Ez az út, ez a levegő megint emberré tette; mellvérzése megszűnt és sohasem tért többé vissza.
E betegség ideje alatt, de a következő két évben is keveset dolgozott. Ez a legmeddőbb időszaka. Éppen csak az Üstököst ütötte össze hétről hétre, s megcsinálta évenkint a Kakas Márton Naptárát. A Magyar Sajtó szerkesztőségében megfordult ugyan mindennap, de a lap tartalmában alig látni valami nyomát. Úgy látszik, megtetszett neki az az állapot, hogy ő beteg, hogy felesége is annak tekinti, s hogy orvosai igyekeznek őt elidegeníteni egy időre az íróasztaltól. „Sokat legyen a napon – erre biztatja Kovács Sebestyén és dr. Csausz Márton –, mert a napfény a legjobb doktor.”
Jókai, némi jel oda mutat, költői értelemben fogadta meg ezt a tanácsot, s egy nap helyett két napnak fényében perzseltette magát, értvén a nap alatt egy szép özvegy ügyvédné ragyogó szemeit – amiből tömérdek perpatvar keletkezett a Jókai-házban későbben.
Valószínű, hogy az egész szerelmi történet csak koholmány, a Jókainé öregasszonyainak léha pletykája. Nincs reá semmi megbízható adat. Tény azonban, hogy erről az állítólag a Rácvárosban lakó özvegyről tágabb körökben is szó esett, úgy a Lonovicsné Hollósy Kornélia Egyetem utcai szalonjában, hol az írók összegyűltek teára, és minden érdekes napi eseményt megbeszéltek. A város oly kicsiny volt még, hogy semmi se maradhatott titokban. Hát bizony nem csoda, emlegették, hogy Jókai semmit sem ír. Sokkal okosabb regényt csinálni, mint komponálni. És hát úgy van az, ha valakinek túl van a felesége a negyvenen...
(folytatjuk)
