Az elvárások palettája igen széles, hiszen a 2004, majd 2007 után csatlakozott kelet-közép-európai országokban a közművesítéstől a hulladékkezelésen, az ipari fejlesztéseken, a szociális ügyeken keresztül egészen az infrastruktúráig több évtizedes volt a lemaradás Nyugat-Európához képest, tehát Brüsszelnek van, mit kérnie. Igaz, eszközöket is ad hozzá, elvégre ott vannak a különböző finanszírozási alapok, ahol euró milliárdok várták és várják, hogy felhasználják őket beruházásra, fejlesztésre. A pénzhegyekhez való hozzáférés elég kalandos, de nem lehetetlen, amint több sikeres pályázat mutatja Háromszéken is. De térjünk vissza az elvárásokra, amelyeket a csatlakozási szerződésekben sok-sok oldalon keresztül fogalmaznak meg, majd a nagy európai családba belépő országok el is fogadják, kötelezve magukat, hogy minden célszámot elérnek. Legyen szó társadalmi beilleszkedés segítéséről, mélyszegénység elleni harcról, infrastrukturális fejlesztésről vagy éppen környezetvédelemről. És innen kezdődik az igazi kálvária.
Az előzőleg már irányelvekben – az unió kötelező érvényű jogszabályai – lefektetett, majd a csatlakozási szerződésekbe is szinte szó szerint bevezetett elvárások megfogalmazásánál ugyanis senki nem fárasztotta magát, hogy valamelyest is felmérje: az illető országnak éppen a nevezetes béka melyik testrészétől kell elindulnia, hogy megvalósítsa a kérteket. Emiatt – amint azt például a romániai integrált hulladékkezelési rendszerek kiépítésének mostanra igen hosszasra nyúlott története is mutatja, de vehetnék a romák integrációját is – általában a célok, mutatók teljesítése szép álom marad, tekintve, hogy sem a pénz, sem a paripa nem megfelelő. A támogatások jelentős része ugyanis olyasmire érkezik, ami vagy nem az alapvető problémát kezeli – a szociális integrációs elképzelések egy részére ez kimondottan igaz –, vagy csupán olyan beruházásokra elegendőek – lásd EU-konform hulladéklerakók –, amelyek Nyugaton már túlhaladottak. És ne feledjük megemlíteni kis országunk vezetőinek hatékonyságát, aminek „áldásos” hatásait mindennap érezhetjük. Nem egy példát találunk arra, hogy a minisztériumok vagy az alárendeltségeikbe tartozó hatóságok távolról sincsenek tisztában, mit kell tenni adott esetekben, az egyre súlyosbodó hiányosságokra csak vállvonogatással válaszolnak, vagy olyan döntéseket hoznak – igen gyakran későn –, amelyek csak még jobban összegabalyítják az egyébként sem egyszerű állapotokat. Ilyen körülmények között talán már nem meglepő, hogy a megvalósítás legjobb esetben részleges lehet, és az is megyéről megyére eltér, mivel mindenki a maga helyzete szerint értelmezi a lehetőségeket.
Ami viszont még ennél is érdekesebb, hogy Brüsszel büntetéseket is előír, ha nem elég ügyes az ország, és nem sikerül azt a bravúrt megvalósítani, hogy hét év alatt behozza ötven év lemaradását, közben önmagát is alapjaitól megreformálja, a lakosságot pedig teljesen új gondolkodásmódra „állítsa át”, például a vérre menő környezettudatosságra. A bírságot kegyetlenül kivetik, fizetni kell, az állam pedig honnan máshonnan teremthetné elő ezt az összeget, mint a polgárok zsebéből. Románia ráadásul még túlbuzgónak is bizonyul, előre kiveti az illetékeket, esetleg jól álcázva a dupla adóztatást is megkockáztatja.
Az pedig a legkevésbé sem hat meg senkit, hogy a lánc végén tengődő kisember nem hibás sem azért, mert az ország az elmúlt negyven évben nagyon nem jó irányba törtetett, s azért sem ő okolható, hogy nem tanulhatott meg olyasmit, ami Ausztriától nyugatra már természetes. Ő csak fizessen.