Hogyan terem az ezermester?
A nagybaconi Kusztos Vilmosról túlzás nélkül állíthatjuk, a hamisítatlan székely ezermesterek sorába tartozik. Édesapja csizmadia volt, tőle tanulta a szakma alapfogásait, de életcélként nem vonzotta eléggé. A rajzolás mellett – olyan teheneket és lovakat rajzolt, hogy „majd megszólaltak” –  a fúrás-faragás érdekelte igazán; egészen fiatalon már kicsi szekeret és szánt eszkábált, nem csoda tehát, hogy kerekesinasnak adták. Nagybaconban az ötvenes évek derekán a gépjárművek még ritkaságszámba mentek, ám a falu népe akkoriban is híres volt példás állattenyésztőiről, valószínűleg nem volt olyan porta, ahol bár egy szekér ne lett volna, szükség volt utánpótlásra e mára már kihaltnak tekinthető mesterségben. Mivel mestere, id. Keresztes Árpád időközben visszaadta engedélyét, a siheder Vilmoskának is váltania kellett, ezért asztalosinassá vedlett. Három év tanulást követően ács lett, s építkezéseken dolgozott. Néhány esztendő múlván a köpeci bányavállalat szénszállító vonatához került mint fékező, majd Segesvárra küldték tanulni, aminek köszönhetően szerelvényfelelőssé lépett elő, sőt, utóbb még a mozdonyvezetésbe is belekóstolt. Amikor a baróti kórháznál a központi fűtést szerelték, „kölcsönkérték”, s mivel sok mindenhez értett, egyre nagyobb hírnévre tett szert, ott is ragadt tizenkét évre. A tucatnyi esztendő alatt karbantartó, kazánfűtő és esetenként mentősofőr is volt egy személyben! Szerteágazó tudása miatt hívták a gázszállító vállalat kisbaconi részlegéhez. Ott is megtalálták a különleges feladatok: a mindennapos tennivalók mellett a vállalat vezetősége számára készített székely motívumokkal gazdagon díszített támlás székeket és biliárdasztalt is. Az utóbbi – bár készítője sosem hódolt a számára ismeretlen úri sportnak – igencsak jól sikerült, sokáig volt használatban. Amikor a vállalat játszótermét felszámolták, maga a vezérigazgató hívta fel s kérdezte meg Vilmos bácsit: a régi jószágot szeretné visszaadni készítőjének, hova küldje? Az asztal most szétszedve áll, de remélhetőleg hamarosan megtalálják helyét, s felállítják, hogy hirdesse: a székely találékonyság előtt nem létezik leküzdhetetlen akadály.
Kusztos Vilmos nyugdíjazását követően sem maradt veszteg. Tizennégy esztendővel ezelőtt, 2003-ban barátja, Incze Géza kezdeményezésére, Benedek Gyula tanító bácsival, Pál Tiborral és Mártával, Mihály Tiborral és Demeter Józseffel nyugdíjasklubot, annak keretében pedig Őszi csokor névvel dalkört alapítottak. A zenéhez, dalhoz való vonzódása sem egyik napról a másikra született. Első hegedűjét, a néhai vargyasi prímás, Czári Géza 1813-ban készült hangszerét gyermekként kapta, aztán hozzá került a Keresztes Márton által készített hegedűkből is egy – a  nagybaconi ezermester kilencet készített, ezért is nagy szó, hogy fia megőrzésre neki adta ezt –, aztán még hét hangszer lelt otthonra nála. A zene nem csak ily módon játszott nagy szerepet életében, neki köszönhette élete párját is: 1963. augusztus 23-án egy lagziban zenélt a magát szaxofonon és harmonikán is kiismerő fiatalember, amikor felfigyelt arra a kisbaconi leányra, Benkő Margitra, akivel aztán ötven évig és három hónapig élt boldog házasságban.
Múzeum a Csinód utca 347. alatt
A több évtizedes folyamatos munkálkodásra a koronát végül nemcsak a tájegységben, de azon túl is párját ritkító kis múzeum tette fel. Letűnt korok emlékeit addig is el-elkérte falustársaitól és hazahordta, a megfáradt darabokat megtisztította és megjavította, ám igazi, sőt, már-már megszállott gyűjtővé csak később, nyugdíjas korára vált. Időközben lemondott a szarvasmarha-kiállításokon oklevelekben is rögzített elismerést nyújtó állatairól, helyette kellett valami, ami kitölti idejét. Ott állt üresen az eladott modern mezőgazdasági gépek számára emelt garázs, az istálló és az egyéb melléképületek is: mi jobb új rendeltetést kaphattak volna, mint otthont nyújtani az egyre egyedibbé váló gyűjtemény számára?
Borúra derű Nagybaconban című, 2011. júniusában megjelent írásunkból idézünk. „A régiséggyűjtemény szinte észrevétlenül alakult ki. A népi leleményességet dicsérő régi tárgyak iránt már gyermekkorától érdeklődött, javítani is szeretett, így mondhatni szinte magától megtalálták az évtizedeken keresztül padlásokon és pincékben kallódó eszközök. Pénzt kevesükért adott, általában még akkor is ajándékba kapta őket, amikor felvásárlók járták Erdővidéket: tudták, nemcsak megőrzi, hanem addig bíbelődik vele, amíg újból használhatóvá teszi, ez pedig sokat jelentett. Mára már kétszáznál több mozsár, őrlő, vasaló, fonókerék, csörlő, ordafőző, bokály, gyapjú- és kenderfeldolgozó eszköz található a gyűjteményében. Értékesek a XIX. század elejéről-derekáról származó faragóbárdok, a valószínűleg különleges háztartási tárgyak elkészítéséhez szükséges üllő – láthatóan komoly kézművesipar állt készítőjük mögött –, a kaput díszítő és tulajdont védő nagy zárak vagy a kifogástalan állapotban fennmaradt 1795-ös kupolasisak. A sarkantyúk, a fegyverek hegyére tűzhető tőrök, a világégések harcaiban részt vevő katonák használati tárgyai arról mesélnek, merre is jártak, merre is sodorta a nagybaconi embereket a sors. Mi lesz a sorsa, hova kerül e sok – ahogy Kusztos Vilmos mondja – »zakota«? A nagy autó számára készült garázst akarja felújítani, átrendezni, s oda kis falusi múzeumot berendezni. Jó ötlet, minden bizonnyal akad majd szép számban, aki a nagybaconi gyűjteményre kíváncsi lesz.”
Kusztos Vilmos elképzelését megvalósította, és 2014 augusztusának végén a falu népének nagy érdeklődése közepette felavatták a múzeumot. S azóta jóformán nem telik el úgy hét, hogy bár egy-két alkalommal ne látogatnák meg portáját a falun áthaladó érdeklődők, a tájegységet felkereső turisták és diákok. Ilyen alkalmakkor szívesen mesél a szerszámok hasznosságáról, készítőikről, esetenként meg is mutatja, miként és mire használták. A látogatók külön értékelik, hogy az asztalosinasság alatt megtanult specifikus asztalosnyelv kifejezéseit is beleszövi mondandójába, hogy a megjavított és az szemnek ismét tetszetőssé tett varrógépeket működés közben is meg tudja mutatni, hogy a még mindig használható kis nyomdagépben befűzve áll néhány lemez, megtekinthető, kézbe vehető és olvasható a kuriózumként megőrzött utolsó Megyei Tükör-  és az első Háromszék-lapszám is.
A múzeum szinte észrevétlen gyarapodott tovább, így mára – ismét – kinőtte kereteit. Az udvaron már felhalmozva áll az építőanyag, s előbb-utóbb elkezdődik az a 18x4 méteres fedett, de oldalaiban szabad épület emelése, ahova a mezőgazdasági felszerelések kerülnek majd. Arra a helyre, ahol most a szekerek állnak, olyan konyhát rendez be, amilyen hajdanán nagyanyjának, Kósa Reginának volt. Helye lesz benne a hagyományos bútorokon kívül a különböző kályháknak, kenderfeldolgozó szerszámoknak, falvédőknek, osztovátának és felvetett szövőszéknek is – ha valakinek kedve kerekedik, kipróbálhassa. A jól elgondolt terv kivitelezését nehezíti, hogy segítséget még jó pénzért se nagyon lehet kapni... Hej, pedig valamikor mennyi jó szakembere volt Nagybaconnak!
(folytatjuk)