Ám ezekre nincs akarat, idő, energia immár évek, évtizedek óta. Majd csak lesz valahogy, jól elvagyunk, egészség legyen – szinte a politikusok teljes kasztját átszövi ez az évtizedes közöny, léhaság. E legendás mioritikus nyugalom ellentéte a mostani parlamenti vajúdás, melynek eredményeként megszületik majd a legújabb hatalmi vívmány, rendeződnek a kormánykoalíció széttrancsírozott, oszlásnak indult sorai, s ha minden elképzelés valóra válik, lesz újra kormánya ennek a mindenkor  reménykedő országnak. Volt ugyan eddig is, pontosabban lehetett volna, ha a kormánykoalíciót alkotó szociáldemokraták, illetve liberális demokraták csúcsvezetői nem a bűnügyeiktől való szabadulást tekintették volna legfőbb célkitűzésüknek.
Ha valaki csodálkozni kíván, hát most teheti. Jelentéktelen és fajsúlyosabb törpék csörtetnek, törtetnek, nyilatkoznak. Ide vagy oda állnak, megmentőkként. Hirtelen legénnyé válnak a gáton, miközben az ár, a könyörtelen ár mindent sodor magával, menthetetlenül, alkutól és paktumtól függetlenül. Adott például a hangzatos nevű, háromszéki – korábban szociáldemokrata kötődésűnek mondott – Octavian Goga, aki teljesen ismeretlenként, Băsescu pártkatonájaként szerzett Kovászna megyei képviselői mandátumot – sajtóhírek szerint korábban éppen a helybéli szociáldemokraták utasították ki soraikból – ám most, e nagy csörtében, fütyülve a korábbi, helybéli szentenciára, a bukaresti szociáldemokraták kebelükre ölelték, mert hirtelenjében Goga is Dragneáék támogatójává lépett elő. Nyilvánvalóan némi anyagi haszon ellenében, visítják Băsescuék. E kis, szinte jelentéktelen epizód mindent elárul a szokványos politizálási módozatokról. Nem stílusról, mert stílusnak itt nyoma sincsen, csupán örök haszonlesők tolonganak rövid távú, önös érdekekkel.
Olyasmi pörög most minálunk, amire Európában még nem volt példa: választásokon győztes párt saját kormányát próbálja bedarálni kétségbeesett igyekezettel. Az a titkos szövetkezés, alkudozás, bratyizás, ami most a színfalak mögött történik, csupán azért, hogy a bűnszövetkezet vezetői mentsék a bőrüket, egyszerre nevetséges és szánalmas. Nevetséges, mert ékes bizonyítéka a honi politizálás olcsó és elvtelen jellegének – ha Caragiale egy felhőn üldögélve követhetné a bukaresti fejleményeket, maga sem tudná, sírjon-e vagy nevessen –, és szánalmas, mert eme olcsó tragikomédia árát az itt élők fizetik meg.
Nem is az a kérdés, melyik tábor éli túl, avagy bukik bele a bizalmatlansági indítványba, hanem az, hogy vége lesz-e valaha a banánköztársasági állapotoknak...