Hiszen alap is volt a sejtelemhez, de nagyon csekély. Ausztria szerencsétlen kimenetelű olasz háborúja. Ha a porkolábot jól elpáholják, talán örül a rab, de abból még nem okvetlenül következik a szabadság. A villafrancai békekötés valahogy rendbehozta a császár dolgait. Mindamellett érezni lehetett a kormánygyeplőket tartó kezek lankadását, hinni lehetett, hogy a passzív rezisztenciát nem bírja ki a hatalom sokáig, holott a magyar hovatovább mindjobban összekovácsolva győzi a rossz sorsot – csak a jólétet nem bírja ki hosszabb ideig.
Holt írók csontjaiból nőtt ki különben a reménynek ez a virága. Kazinczy születésének százéves évfordulójára rendezett ünnepeken izmosodott a hit, majd a Berzsenyi-ünnepélyek nevelték, melyeken magyar ruhában, mentésen, kardosan jelentek meg az úri rendek, az asszonyok pillangós főkötőkben, a kisasszonyok ingvállban, pártával a fejükön. A lakomák tósztjaiból izzó lánggal csapkodott ki a honszeretet. Sohasem volt tökéletesebb a magyar. A nemzeti viselet fölélesztésében Jókai az elsők közt járt. Versben, prózában dicsőítette az Üstökösben.
Régi mente, régi kalpag,
Kik a honért éltek, haltak;
Feltámadnak hát megint.
Eleinte csak az ünnepélyeken szerepelt, de mikor néhány fiatal főúr az utcára is kivitte, maga Jókai is atillát és szűk nadrágot húzott, Jókainé pedig a Melinda pruszlikjában jelent meg a Váci utcán, aminőben „százszorta szebb minden asszony”.
A jogászbálon, az Európában már az élemedettebb főurak és úrnők is jobbadán magyarban jelentek meg. Sőt, gróf Károlyi Lajos egykori nyitrai főispán, ki pedig a szabadságharc ellen működött mint császári biztos, ezen a bálon magyar díszben jelent meg, alkalmat adva Podmaniczky Frigyesnek, hogy a kredencben (még akkor az volt a büfé neve) következő tósztot mondjon a bécsi hatalom egészségére: „Az Isten áldja meg azt a kormányt, mely odáig vitte a dolgot, hogy még gróf Károlyi Lajos is piros magyar nadrágban jár.”
A magyar ruhát sokan nem helyeselték hétköznapi használatul mint kényelmetlent és költségeset, de a kehidai bölcs egyik mondása, melyért nagy hálával tartoztak a gombkötők és paszománt-csinálók, elsöpörte a gáncsot. „Ha egy társaság fele részét megfeszített lábbal támaszkodó helyzetben látjuk” – mondá Deák Ferenc –, felette furcsának tűnik fel a magatartása, de ha megtudjuk, hogy a társaság másik fele ki akarja őket a helyükből tolni, akkor mindjárt érthetővé válik az egész kép.
Így lesz általánossá a magyar ruha, s veszti lassanként a modern szokásokhoz és ízléshez nem alkalmas túlzásait. A kényelmes Zrínyik, Kazinczyk és a karneolgombos bundák váltják fel a csurapékat és krispineket, darutollas kanászkalapok a cilindereket, melyeknek beveretése gyakran idéz elő rendőri beavatkozást igénylő botrányokat Pest utcáin, a színházban vagy a nyilvános étkezőhelyeken. A jogászok valóságos vadászatokat tartanak a cilinder kalapokra. A nemzeti ruha már bizonyos immunitást kölcsönöz, minélfogva sietnek azt fölvenni olyanok is, akik nem szeretik, mert ha nem is kényelmesebb, de biztosabb. Mire megindulnak a Kazinczy- és Berzsenyi-ünnepélyek városról városra, már akkorra a vidék is magyar ruhában énekli a Szózatot.
De e holt költők, ha képesek is fölébreszteni és ébren tartani a nemzetet, csak félmunkát végeznének, ha távol a birodalom határain túl, a nagy Németországban egy harmadik holt költő nem jönne segítségükre, aki fölrázza a hatalom urait. Ez idő szerint indultak meg Németországban a Schiller születésének századik évfordulójára rendezett ünnepek, s azokon elementáris erővel pattant ki a német egység gondolata és izzó vágya, ahogy azt a ravasz III. Napóleon, kinek kezei és szócsövei messze értek, szuggerálta.
A bécsi Burgban mély redőt vont a különben sem sima homlokokra az onnan fújó széláramlat. Ehhez járultak az újabb olasz események bonyodalmai, Garibaldi vörös inge, a magyar száműzöttek mozgolódása. De a Garibaldi vörös ingénél is jobban siettette az események fejlődését a fehér kabát szennyese. A katonai korrupció, mely megdöbbentő dimenziókban tárult fel. Bruck miniszter öngyilkos lett. A kincstár szánandó állapotba jutott.
Mindezek a jelek a pitymallatot jelentették. S jött is olyan sorban a jobb idő, ahogy a virradat szokott megérkezni. Először csak egy kis pirkadás vehető észre. A császár fölmenti Albrecht főherceget, s a magyar születésű Benedeket küldi Budára főkormányzónak. Azután a pátens elleni küzdelemért elítélt foglyok kapnak amnesztiát. Rechberg gróf birodalmi miniszter Jósika Sámuel báróval tárgyal, hogy mit kívánnának a magyarok. A császár itt-amott egy-egy megjegyzést ejt el, hogy Magyarországot kibékíteni óhajtaná. Mindezek a hírek kiszivárognak a legcsodálatosabb csatornákon keresztül, s a megdermedt országot felcsiklandozzák. Nyüzsgés és elevenség támad, mint mikor hangyaboly mozdul meg, ha a napsugarak megnyaldossák.
Erre az időre esik a Jókai irodalmi termelésének megcsappanása. Szinte természetes. Ilyen lázban bajos elmerülni a múlt dicsőségébe, vagy fantáziával teremtett alakok életsorsába. A várakozásnak testvére a türelmetlenség. Mindenki türelmetlen volt és lázas. Már egy-egy nemzetiszínű zászló látása, mely az ünnepélyeken imitt-amott kitűzetett, eksztázisba hozta az embereket. Csodálatos, milyen csekélység tudja felvillanyozni azt, akinek semmije sincs.
Érdekes napok voltak ezek. Volt miről beszélni a városban. Jelentéktelen események voltak, de nagyoknak látszottak, s mint a futótűz hömpölyögtek végig az országon. Dessewffy Emil gróf egy alkotmánytervezetet dolgozott ki, s azt fölolvasta konzervatív barátainak Sárospatakon, akik fölküldték vele Bécsbe gróf Andrássy Györgyöt. Valaki Deáknál járt Kehidán, s a beszélgetés egyes részletei keringtek szájról szájra. A főkormányzó Budán különösen kezdett átidomulni, mint egy meleg kályhához állított Szilveszter apónak bajuszáról, szakálláról leolvadozott a zúzmara, egyre nyájasabb és szelídebb arcot öltött a magyarok iránt, és hovatovább mind kevésbé titkolta, hogy már a rendszer végnapjait éli.
Mint varázsütésre Pest is elevenedni kezdett. A nagyurak elhagyták vidéki kastélyaikat, s bejöttek a fókuszba politikát hallani és csinálni. A kaszinó termei benépesedtek esténként. A Csekonics Jánosné szalonjában nap-nap után még a nők is politikáról vitatkoztak. A jogászok gyakori tüntetésekkel verték fel a város csöndjét. E tüntetésekkel való elbánás adta csalhatatlan diagnózisát az Örvendetes Esemény elhomályosodásának vagy közelgésének, amint vagy éles tölténnyel dolgoztak ellenük, vagy csak kardlappal, vagy csak megriasztással és a végén udvarias rábeszéléssel a szétoszlásra. A politika, mint az ezerkarú polip, magához ragadott mindent. Az írói kompániák gyülekezőhelyein nem volt többé szó se versekről, se novellákról, csak a politikai helyzetről. Mindenki remélt, csak a nagy kételkedő, Kemény Zsigmond nem bízott, elejtett pesszimisztikus megjegyzéseit mint valami rémjóslatokat hordozgatták hírül a Pesti Napló munkatársai.
Jókai nem járt e helyekre, de a politikai helyzet senkit sem rázott fel jobban, mint őt, és senki sem volt a jobb idők bátrabb, szellemesebb és hatékonyabb előharcosa és kiképezője, mint Kakas Márton az Üstökösben.
Nyáry Pál most sokat járt be Nyáregyházáról, s Jókai sűrűn érintkezett régi patrónusával. A hajdani híres alispánt mindig nagy társaság környezte a vidékről jött és a fővárosban lakó politikusokból. Ha az Arany Sasban ebédelt vagy az Európában, mindig asztalokat kellett összerakni. Tekintélyét a kiállott fogság még emelte. Szavait, következtetéseit, mint az emberi logika esszenciáját, mély tisztelettel és figyelemmel hallgatták. Jókai árnyéka volt ilyenkor s ez a ragaszkodás vitte a politika perifériáiba ismét. Nem volt vérbeli politikus és sohasem is lesz. Inkább hiúság és úrias kedvtelés volt nála, mint hivatás. De ha az egész világ politizált, ő se vonhatta ki magát ez alól; nem volt ereje ahhoz. Divat, hát divat. Szenvedéllyé a politika nála sohase vált, inkább csak úgy a felületen csapongott.
Jókai csak ilyen vasárnapi politikusnak látszott most is, mikor a politika még csak a fehér asztalnál otthonos, később is, mikor úgyszólván mindent a politika foglalt el, úgy tűnt fel nemegyszer, kivált beszélgetés közben, hogy nem jól, teljesen nem jól érti a dolgokat, hanem mikor a tollát megfogta, isteni ösztönnel olyan érveket és megfigyeléseket hozott fel egyszer-másszor éppen a mélységekből, hogy a legtanultabb politikust is meglepte. Jókainak van mélyen látó szeme, de az csodálatosan a tollán van, mint a pávának. A lángész ereje, terjedelme meghatározhatatlan valami. Ez a poéta, aki jóval a csillagászok előtt fedezte föl az Androméda csillagot anélkül, hogy valaha belenézett volna a teleszkópba, megvizsgálandó az ég boltozatán éjjel kigyúló pásztortüzeket, bizonyára képes arra, hogy amihez fog, abban esetleg túl is szárnyalhassa a szakszerű tudós határait. S azonfelül ő is a sokat szenvedett emberek közé tartozik, akiké a közeli jövő. Mert ha nem volt is fogságban, de rajta volt a kivégzendők lajstromán. Ugyancsak ekkor nyílt alkalma először találkozni Tisza Kálmánnal, kinek még friss volt bátor föllépése a bihari megyefőnökkel szemben, ki a Geszten tartott házkutatásnál azt kérdezte, vannak-e a háznál izgató iratok? – Van egy – felelte és felmutatta neki magát a pátenst.
Ilyen férfiakkal ismerkedvén meg, egyre beljebb ment a politikába. Különben is, bár ezzel az isten­asszonnyal sohasem volt oly benső összeköttetése, mint a múzsával, nem nézett oly mélyen a szemeibe s nem gyúlt iránta lázas szerelemre, végképp elhagyni sohasem tudta. Tisztán szépirodalmi munkáiban is sűrűn fordulnak elő aktuális politikai célzások imitt-amott elpotyogtatva, mint mazsola-szőlőszemek. Egy-egy ötletke, gúnyoros megjegyzés, találó kép, egy oldalvágás zárjel. Míg így várták 1860-ban a hazafiak, hogy mi lesz, maga e várakozás úgyszólván többet ért, örvendetesebb izgalmat keltett, mint azután a valóság, az októberi diploma.
Hősünk alig dolgozott valamit. Elfelejtettem írni – panaszkodik, de ez már az írói mesterség természete. Megfordítva jelentkezik pihenés után agy és anyaföld újból való produkciója. A föld könnyekben hozza meg terményeit, ha hosszan pihent, az agy nehezebben; csakhogy nem szaporodván a kötetek, Jókai jövedelme is csappant, az anyagi gondok mindjobban szorongatták. Az 1860-ik év tavaszán kénytelen volt eladni Magyar utcai házát, s ezzel a lakók nagy sajnálatára megszűnt pesti háziúr lenni, ami csinos titulus volt akkoriban.
(folytatjuk)