– A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, amikor megismertelek Kolozsváron, keringett rólad néhány furcsa mendemonda. Mi volt például az a sepsiszentgyörgyi véres éjszaka?
– Hű, az nagyon rég volt. Idestova harminc éve. Azért megpróbálom fölidézni. Csattanója, hacsak sebtében ki nem találok valamit, nincs a történetnek, tanulsága is legfönnebb annyi, hogy ott a végeken, a földrész egyik keleti szegletében egy egészében komor korszakban mégsem búskomorságban teltek napjaink.
Sepsiszentgyörgy a maga fénykorában még egy bohém természetű, edzett fiatalember számára is életveszélyes hely volt. Amikor az ember kietlen szelektől látogatott vasútállomásán leszállt a vonatról, a lét különleges szférájába lépett, a zabolátlan provincia világába, és ezzel hihetetlen kockázatoknak tette ki magát. Nem ellenszenves környezet volt ez, csak öntörvényű, telve ezernyi veszedelemmel. A bukás, egy buta kaland lehetősége minden utcasarkon kísértett. Rettenetesen kellett ott inni – az alkohol talán a levegőből, a pórusokon át is behatolt a gyönge, kiszolgáltatott szervezetbe –, ezért aztán az emberrel bármi megtörténhetett. Olyasmi, például, hogy délután gyanútlanul beült egy kávéra a Sugás vendéglőbe, aztán egy dermesztő kora hajnalon a fogarasi halpiacon ébredt dideregve. Lehet, hogy megismerkedett valakivel? Egy férfival? Egy nővel? Talán éppen egy kalauznővel? Nincs is élő ember, aki megmondhatná.
Én többször megfordultam Szentgyörgyön, és megvallom, sosem unatkoztam. Az a bizonyos véres éjszaka nem a hírhedt Sugás vendéglőhöz kapcsolódik, akkor már inkább egy hasonlóan legendás helyhez, a Kolcza kerthez, mert ezzel szemben laktak a minden tekintetben kitűnő és vendégszerető Strömpel lányok, otthonuk számtalan mulatság színhelye volt. Szentgyörgyön magyar hetilap is működött, egy-egy ilyen összejövetel fényét olyan ismert fiatal írók, szerkesztők emelték, mint Csiki László, Vári Attila, Bogdán László vagy Farkas Árpád, és akkor még nem beszéltem azokról a mindkét nembeli rátermett cimborákról, akik a színjátszás berkeiből kerültek ki. Azon a bizonyos véres éjszakán, ha már így neveztük, telt ház volt. Éjféltájt Strömpel Migdál – a két lány közül akkor csak ő volt otthon – bizalmasan érdeklődött, nem vagyok-e éhes, mert ha igen, levághatnánk egy tyúkot, biztos, megfő reggelig. Egy tyúk, amely reggelig illatos zöldségek között rotyog, kissé kapatosan, ennél pompásabbat el sem lehetett képzelni. Kivonultunk a baromfiak éjszakai szálláshelyére, a kertbe, Strömpel Migdál kezében egy hatalmas konyhakéssel válogatott a rossz előérzettől gyötört szárnyasok között, én egy elemlámpával világítottam neki. A tyúkot rövid úton előállítottuk, Strömpel Migdál annak rendje-módja szerint elnyisszantotta a nyakát, én pedig, amíg lábánál fogva hagyta kivérezni, letettem mellé az elemlámpát és elkértem tőle a kést. Várj meg itt, kérlek, mondtam neki, mindjárt jövök. Kezemben a vértől csöpögő konyhakéssel betámolyogtam a házba, kikapcsoltam a magnót, és megálltam a terem közepén. „Gyerekek – szólaltam meg halkan, rekedten a döbbent társaság előtt –, megöltem Migdált.” A bűnbeesés balladai pillanata volt ez: a helyiség fülledt párájában az alkoholmolekulák között még úszkáltak a magnóba fojtott rockzene utolsó foszlányai, a késről a vér, amelyről mindenki azt hitte, a Strömpel Migdálé, a végzet könyörtelen egyhangúságával csöpögött a padlóra. Elcsukló sóhajok emelkedtek a női keblekből, a férfiak fogukat csikorgatták. A jelenet forgatókönyvét nem dolgoztam ki, pedig a helyzetből sürgősen ki kellett volna mászni, rögtönöznöm kellett volna valamit, valami förgetegesen jópofa feloldozást, még mielőtt meglincselnek. Ám többé nem is juthattam szóhoz, mert az élet váratlanul a segítségemre sietett: a ház egyik büszkesége, a hatalmas üvegcsillár kiszakadt a mennyezetből, és rettenetes robajjal a szoba közepére zuhant. Jutott belőle a zongorába is, a húrok közé, gyászos akkordok zümmögtek a falak között. Ez most már kataklizma volt, végpusztulás a javából. A konyhából és a szomszédos helyiségből szűrődött be kísérteties pászmákban némi fény, a levegőben kiömlött pálinka illata és a fölkavart por keveredett, a hölgyek jajveszékeltek, a férfiak ordibáltak. Ekkor rontott be a házba kezében az elemlámpával és a még vergődő, véres tyúkkal Strömpel Migdál: Tisztára megőrültetek! Mi folyik itt? Elemlámpája fényében, amely arcát alulról érte, inkább kísértetnek hatott, a társaságon mintha a rosszallás moraja hullámzott volna végig: ejnye, mégiscsak él. Jóllehet az éjszaka dramaturgiájában a csillár döntő szerephez jutott, az esemény mégis az én nevemhez kapcsolódott. Erdély-szerte többféle változatban is keringett, ellegendásodott a történet. Volt, aki meglepődve állított meg az utcán, hogy szabadlábon vagyok.
(Bodor Ádám: A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Egy korábbi rádióinterjú változata)