A kormánypártok berkeiben előadódó turbulencia miatt zuhanó repülőként kezdett esni ugyan a lej árfolyama, de sebaj, helyreáll az egyensúly rögvest, máris suttyomban s szépen emelkednek az árak. A villanyáramé például július elsejétől elég meredeken, nyolc százalékkal nő. A gazdaság meg – csak úgy magától – elképzelhetetlen magasságokban szárnyal, mintha csak vitorlázórepülő volna.
A kormánycsere viszont mulatságosabbra sikeredett, mint azt a szocdem pártvezér, Dragnea elképzelte, mert bár beiktatáskor a kormánytagokkal aláíratták és letétbe helyeztették saját felmondásukat, a végén pontosan a kormányfő, Grindeanu nem volt hajlandó derekát, valamint lemondását beadni és lelécelni. Az eleve lemondott kormánytagok többsége pedig a bukás másnapján a hátsó ajtón már vissza is somfordált volna. Félvilág röhög a román végrehajtó hatalmon, mely egy országot igazgatna, miközben saját intézményének működési szabályzatát sem ismeri. Az oszmán birodalomban sokkal könnyebben ment a kegyvesztettek eltávolítása. A török szultán küldött nekik egy-egy selyemzsinórt, és a halálos ítéletet ott, helyben, rögtön végre is hajtotta az illetőn két csausz. A volt miniszterelnök nem akart saját magán harakirit elkövetni, de kivégzésére végül is sikerült 241 szavazó csauszt mozgósítani, akik Dragnea szultán parancsára, golyó általi szavazással halálra ítélték és kinyírták. Egyúttal sikerült megbuktatniuk saját kormányukat is.
Az ellenzék hős hazafiságán és tehetetlenségén múlott, hogy a kormánypártok számára nem végződött rosszabbul a politikai kaland(orság): a kormánytalanítási manőver. Ha az ellenzékben eddig szunnyadozó pártok nem használják el minden politikai puskaporukat, és nem tüzelnek olyan keményen az RMDSZ több évtizedes követelései ellen, hanem például egy árnyalatnyi, már amúgy is élet diktálta semmiséggel többet ígérnek nekik, mint Dragneáék, akár győztesen is kikerülhettek volna a szavarinkavarásból. Ugyanis a kormánypárt tagjainak nagy része nem tiltakozhatott volna a magyaroknak tett ígéretei ellen, hiszen ők is sok mindenbe belementek, csak megegyezésüket megfúrta a különben halotthalvány ellenzék. Ha az ellenzékiek összefognak az RMDSZ-szel, akár abba a szokványos helyzetbe kerülhetett volna az ország, hogy kormánypártja ijedtében saját magára voksol, míg az ellenzék, nevéhez illően ellene szavazva megbuktatja a Grindeanu-kabinetet, és többséget nyer a parlamentben.
Különben az erő(tlenségi)viszonyokat látva, az eredmény akár döntetlen is lehetett volna. Így akár két kormány is kormányozhatna. Egyik a Grindeanu által vezetett és egy ellenzéki. Bármit is mond az elnök, mégiscsak jobb volna a két kormány, mint hogy egy sincs. Ebben az esetben egyik kormányfő maradna Grindeanu, és másiknak az ellenzék esetleg javasolta volna Kelemen Hunort. És a két kormány egymással versengve tolná előre döcögős útjainkon az ország szekerét. Miközben a világ tapsvihara közepette Kelet-Európában megszülethetett volna az első multikulti állam szász elnökkel és magyar miniszterelnökkel, a totális tolerancia birodalma, egyúttal jóllakatva a maradék román nacionalizmust is, mert csupán ekképpen vált volna százados küzdelmük eredményeképp és a többi kisebbség után eltüntethetővé, felszámolhatóvá az ország még bosszantóan nagy létszámú magyarsága.
De nem ez történt. Önérzetes minisztereink miután le- és kiszavazták magukat székeikből, visszavonták felmondásukat. Aztán kiderült, hogy ez fölösleges mindaddig, amíg államelnöki rendelet nem mentesíti őket, és más miniszter nem veszi át mandátumukat, funkcióban maradnak!
Most szegényeknek mindaddig, amíg új kormányunk nem lesz, be kell járniuk munkahelyükre  kényszermunkára. Így aztán robotolnak tovább, míg hatalmas léptekkel suhan tovább az ország az egységes és oszthatatlan, önmagától soha el nem idegeníthető államiság döngölt földútjain.