Zabolán egy hét alatt kétszer támadt, disznókat marcangolt meg, a riasztására kisietett gazdát ő űzte el. Már Sepsiszentgyörgy határában is megjelentek a medvék. Ezek nem egészen egy hónap medvés híradásai Háromszékről, de ha kitekintünk a megyehatáron, értesülünk számos más esetről. Csíkdánfalván juhpásztorra, másnap két napszámosra támadt a medve. Tusnádfürdőn számon sem tudják tartani, hány állat jár be a városba. Bögöz határát éjszakánként síppal-dobbal őrzik, így próbálva elriasztani a településre bejáró bocsos anyamedvét. És a sor szinte a végtelenségig folytatható lenne.
Érdemes megfigyelni, hogy ha minden medvetámadásos hír helyszínét egymás mellé helyezzük a térképen, mily szépen kirajzolódik Székelyföld körvonala. Amiben végső soron semmi különös nincs, hiszen a Kárpátok-beli barnamedvék élettere jórészt egybeesik Székelyfölddel. Élettere? De hát épp ez a baj. Nem kell szakértőnek lenni a témában, csupán több-kevesebb figyelemmel követni az elmúlt negyven-ötven év történéseit: a nagyvadak mesterséges túlszaporítását az egykori fővadász követelésére; a fás területek fogyatkozását a pénzhajhász erdőkivágások miatt; és ezekhez hozzácsatolni az unió átgondolatlan nagyragadozó-kilövési tilalmát.
Hogy mennyi medve él jelenleg Románia területén, arra még nagyjából pontos választ sem lehet adni. Egymásnak ellentmondó becslésekről szólnak a híradások, más adatot mondanak a vadászok, mint az állatvédők, és ismét mást a vadgazdák. Egyetlen dolog, amiben mindannyian egyetértenek, hogy a medvék módfelett elszaporodtak, egyre több kárt okoznak, és a jelenséget kezelni kellene. Amit minden tábor a maga elképzelése szerint valósítana meg – mely elképzelések még véletlenül sem találkoznak, derül ki a nemrég egy miniszteri szintű megbeszélésen elhangzottakról szóló tájékoztatásból. És itt érünk a dolog lényegéhez. Mert mindennek alfája és ómegája a politikum, sirathatja a kárvallott gazda elhurcolt malacát, riogathat a vadásztató társaság a csődbe jutás veszélyével, panaszkodhat a vadgazda a kiesett bevétel miatt, ha a döntéshozásban egyedül illetékes politikus csak ül bársonyszékében. És most nemcsak a miniszterekre gondolunk (láthatjuk-tapasztalhatjuk, mifelénk egy mégoly erős politikai támogatással felkent kabinet sem marad helyén egy évig), hanem a választott képviselőkre Bukarestben és Brüsszelben egyaránt. Nemcsak kisebbségi jogaink érvényesítésében várjuk el tőlük a cirádás felszólalásokat, nemcsak a fizetésemelések (köztük sajátjuk) érdekében benyújtott törvényjavaslataikért szavaztunk rájuk, nemcsak azt kérjük tőlük, aszfaltot és befektetőket hozzanak Székelyföldre, hanem biztonságunk biztosítását is. Mert jelenleg az igazi fenyegetettséget mifelénk nem a nap-holdas zászlónkat eltávolíttató prefektus, nem a spanyolhonból a községháza szó ellen hadakozó szolgálatos feljelentő, nem a magyar gyerekeknek szervezett táborban a csak magyar nyelven kiírt menü miatt bírságoló főfogyasztóvédő jelenti, hanem a lépten-nyomon bekövetkezhető és a gombás-málnás szezon eljöttével egyre nagyobb eséllyel bekövetkező végzetes medvetámadás.
A kóborkutya-jelenség sok évig húzott-halasztott törvényi megoldása súlyos áldozatot követelt.
A medvekérdés kezelésében talán nem kellene megvárni, míg embert marcangol szét a vad.