Azt írja Jókai Mór: „Háromtól fél a magyar: a jégesőtül, a nyelves asszonytul és a krumplilevestül.” A jég elveri a termést, a pletykás asszony viszályt kelt, világos, de miért kell félni a krooomplilevestől, ahogy Kádár János mondaná? Pedig Jókai tart a pityókától, nem vitás.
Műveit telehinti talányos ételnevekkel: tűzkő homokkal (darázstészta), katakönyöke (patkóbél májassal töltve), macskanadrág (sűrű főzelék), angyalbakancs (disznóköröm), mamaliga (puliszka), a Rab Rábyban az éléskamrák telerakva furcsa nevű süteményekkel: spanyolszél, krisztuslába, apácaposz (magyarán apácafingocska), van harmatkása és kálvinista mennyország is. Az Erdély aranykorában rózsaszín remegő kocsonyák, nádmézben főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült raguk, óriás tengeri rákok kínálják magukat. A cigánybáróban a rejtélyes ördögital, a krampampuli kerül a poharakba, de krumplileves sehol. Pedig A névtelen várban leírja azt a bizonyos „amerikai gyümölcsöt”, amelyet az inkák fedeztek fel Chilében, és onnan hozták Európába. Miért pont ettől kell félni?
Hiszen Jókai mindent megkóstolt. Kisétkű volt, igaz, ahogy unokahúga, Váli Mari mondja, de ínyenc. Csíkos káposztával ette a zöldborsót, a réti csík pedig mozgékony halacska, és visít, ha főzik, megírta ezt később Krúdy Gyula is. Kedvence nem a tiroli máj volt, és főként nem a Jókai-bableves, ahogy elvetemült gasztronómusok állítják, ez mese habbal, hanem a sült veréb.
Jókay Jolán meséli, hogy Lini néni Hathalomról küldte az óriási feltisztított pulykát, szalonnával megtűzdelt nyulat, vadkocasonkát és a füzérverebet, hiszen Jókainak vágyott csemegéje volt a vékony szalonnaszeletekbe burkolt sütött veréb. A legendák szerint a svábhegyi szüreteken a szabad ég alatt, a lassan piruló madarak fölött Jókai maga forgatta a zsírtól csöpögő szalonnadarabokat, miközben bent a konyhában rotyogott, pöfögött a töltött káposzta orjával, dagadóval, ahogy illik. Füreden meg – ha kártyázni jött Tisza Kálmán miniszterelnök – a svábhegyi galuskával körített paprikás csirke járta. Meg a komáromi kőttes. A kicsíráztatott búzát mozsárban összetörték, levét kicsavarták, megszűrték, liszttel összekeverték és megsütötték. Édes volt, mint a nádméz.
Aztán ott volt még a túrós-kapros lepény, „halálos étek”, ahogy Mikszáth nevezte. Utána aranysárga, mézes bélű szultánfüge, melyet érésekor hozott a Jókai-villába a füredi kofa. Ott volt még az első feleség, Laborfalvi Róza is, a nemzet korosodó csalogánya, aki a zongorára ecetesüvegeket állított, a selyemdíványon paradicsomot érlelt, a csirkecsontot, citromhéjat a szekreterfiókba dobálta, és beengedte a svábhegyi villa pompás szalonjába, az író papírjai közé a tyúkokat, libákat.
Sőt, malacot is nevelt, amelyet este bevitt magához a hálószobába, selyempaplannal bevackolta, és tejeskávéba mártogatott zsemlyével etette. Az ilyesmi gyorsabban kikezdi a férfiember idegeit, mint a krumplileves. Ám az író ekkor már rezzenetlen élt, mint a vén szőlőtőkék. Beleunt a dicsőségbe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Baraboly, lúdgégeleves, cökös cipó, esetleg rácpite, frissen erjesztett mézser. Vagy rosztbrátli az Arany Sasban, ahol a fiatal Gundel János volt a főpincér, s ahonnan az ebédet hozatta, amikor Petőfi Sándorral együtt lakott. Estefelé bakator, ha nincs már a saját termésű, kastélyos nevű sillerből, talán szentendrei ürmös, a rácokat mindig is szerette.
„Étel-ital-álom, boldogít e három.” Ez is régi mondás. A jó evés a legjobb mulatság, a jó étvágy meg a remény legboldogítóbb fajtája. „A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, sohasem esznek. Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát és maga is hozzálát, az derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.”
A többi illúzió.
Vinkó József, Heti Válasz
