Tornateremből sziklákig
Már sepsiszentgyörgyi gyermekként komolyan sportolt: ötéves korától (1985-ben született) szertornaedzésre járt naponta, egy héten ötször. Versenysportként művelte, rendszerességre és fegyelemre tanította, nagyon szerette. Amikor hét év után, tizenkét évesen abbahagyta, hirtelen rengeteg szabad ideje és energiája maradt, egy évig keresgélt, mindenfélét kipróbált – emlékezik vissza gyermekkorára Márk Előd. Tetszését végül a földrajzkör nyerte el, egy táborozás során, tizenhárom évesen jutott el először „nagy hegyekbe”, a Királykőre. Nagyon megfogta, majd beiratkozott az Erdélyi Kárpát-Egyesületbe (EKE), és 1999-től két évig velük túrázott, évente 30–40 alkalommal kirándultak.
1999 nyara óta naplót vezet túráiról, újabban digitális eszközökkel rögzíti a legfontosabbakat. Az egyedüli volt, aki ilyen fiatalon és ennyire rendszeresen járt a hegyekbe, amelyek már akkor kihívást jelentettek számára, de szerette azt is, hogy mikeses diákként olyasmivel foglalkozik, amivel csak kevesen. Az iskolában Szőcs Imre előadását hallgatta a Nanga Parbat-expedícióról, ez inspirálta, hozzásegítette ahhoz, hogy ő maga is hasonlóra vágyjon, hegymászói szándéka a Békás-szorosban is erősödött, amikor sziklamászókat látott az Oltárkőn, amelyre 14–15 évesen maga is felmászott másodmászóként, ez meghatározó élmény számára. A gyalogtúrák mellett „kóstolgatni” kezdték a jelzetlen ösvényeket, a könnyebb sziklamászásokat, majd tizenöt évesen másodmagával a teljes Fogarasi-havasok gerincét végigjárta. Egy évvel később, 2002-ben igazi mérföldkőnek számított kaukázusi túrájuk, négyen indultak az Elbrusz 5642 méter magas csúcsára. Háborús időszakban, vonattal utaztak a hegyig, ám mégis különösebb nehézség nélkül. Az Elbrusz magasságát tekintve belépőnek számít az igazán nagy hegyek világába, de csak ötezer méterig jutottak fel, meséli. „Kölyökfejjel rosszulesik egy ilyen kudarcélmény”, ezért egy év múlva, amikor nyolcan Törökországba indultak egy bérelt kisbusszal, már jobban megszervezték útjukat, s megmásztak két négyezer méter körüli csúcsot, ez volt az első sikeres külföldi túrájuk. Miután 2004-ben a Mikes Kelemen Líceumban érettségizett, tizennyolc évesen először utazott Nyugatra, a svájci Alpokba, és társaival megmászták a Matterhorn- (4478 méter magas) és a Mont Blanc- (4810) csúcsot.

Egyedül a nagy falakon
Ezután viszont egyetemre kellett felvételiznie: szakmájában sokáig szerette volna követni erdőmérnök édesapját, ám az erdők visszaszolgáltatásának bonyodalmai miatt ő azt javasolta, keressen mást. Tizenkettedikes korában ezért komolyan készült turizmus–közgazdaságtan szakra, majd sikeresen felvételizett Brassóba, 2004–2008 között egyetemre járt. Azért is választotta ezt a várost, mert nagyszülei ott éltek, és rendszeresen járhatott kedvenc hegyeibe, a Királykő és a Bucsecs sziklavölgyeibe. Ösztöndíját félretette, így minden nyáron kimehetett az Alpokba, évente megmászott legalább két négyezer fölötti, „egzotikusabb, érdekesebb” csúcsot. Életének ugyanúgy részévé váltak az Alpok, mint az itteni hegyek, az Alpok 82 négyezer méter fölötti csúcsából mára már harminchetet megmászott.
Kedvence az alpesi stílusú, hosszú és komplex hegymászás, s bár szereti a sziklamászást is, nem tartja magát vérbeli sziklamászónak. Pedig az évek során számos szép sziklautat megmászott a Bucsecs-hegységben, a Rozsnyói-szorosban, a Királykőn. Nagy kedvence a Bucsecs egyik gyönyörűsége, a Coștila-Gălbinele tíz-tizenkét kötélhosszas, közepes nehézségű gerince, azon évente ellenőrzi edzettségét. Egyszer nem talált mászótársat, és biztosítással, de egyedül mászta meg, majd önmagával versengve kétszer kapaszkodott fel ugyanott biztosítás nélkül. A kötél mindvégig nála volt, de rájött, annyira ismeri a lépéseket, hogy nekivághat szabadon. Nem félt, ugyanis azt tartja, ha valaki fél, ilyesmibe nem szabad belevágnia, de azért ez kockázatos, többször nem próbálja meg, „nem akarom kihívni magam ellen a sorsot”. Amellett hogy kihívás, ez főként pszichésen jelent nagy erőpróbát, segít a nehezebb mászásoknál, fejleszti az önbizalmat. Tavaly szintén egyedül, de biztosítással mászta meg a Bucsecs egyik nagy sziklafalát, a négyszáz méteres Fehér-völgy falában lévő Kőtáblák (Lespezi) nevű, már nehéznek számító utat. Ott sem félt, de volt benne egy szorongás amiatt, hogy egyedül van a hatalmas falban. Télen is szeret egyedül mászni a közepes nehézségű szakadékvölgyekben, noha tudja, csak magára számíthat, és ez nem mindenkinek „komfortos” állapot. „Csak magadra figyelsz, csak te vagy és a hegy, teljes koncentrációs állapotban létezel, nincs semmi más.” Az elégtétel, amikor a Bucsecs-platóra vagy bárhova máshova felér, nagyon személyes – „én magamnak tűztem ki határokat, nem mással versengtem” –, belső, euforikus élmény, amelynek sajátossága, hogy kéri a folytatást, a következőt. Nincs megállás, nincs nyugalom, mindig következnie kell egy újabb kihívásnak.

A Daniel-kastélyból az Eigerre
Amikor 2008-ban elvégezte az egyetemet, beiratkozott egy hivatásos hegyivezetői tanfolyamra is, azt később fejezte be. A gazdasági válság idején közgazdászként bankban kezdett dolgozni, két pénzügyi intézményben négy évet töltött, ám elege lett a bankrendszerből. Kereste a kiutat, 2012 nyarán a Gróf Kálnoky Vendégházaknál folytatta, ezúttal turisztikai ágazatban. Többnyire idegenvezetőként dolgozott Miklósváron és Zalánpatakon, angolnyelv-tudását fejlesztve. Egy teljes nyarat töltött Zalánpatakon, szeretett kapcsolatban lenni a helyi közösséggel, és az idegenvezetést is nagyon kedvelte. Ez az időszak „kétévnyi folyamatos felfedezés”, s egy kollégáját idézi, aki szerint leginkább a külföldi vendégek által tartott tükör értékelhető, annak köszönhetően az itteni idegenvezetők is sokkal jobban megismerhetik értékeinket. Két szezon után ismét kapott egy banki felkérést, ám a fizetésajánlatot tartalmazó borítékot fel sem bontotta, mert úgy döntött, 2013 novemberétől a Rácz Lilla és Attila tulajdonában lévő, felújított és kapunyitás előtt álló olaszteleki Daniel-kastélynál fog dolgozni. Tetszett neki, látott benne fantáziát, annak a lehetőségét, hogy sikeressé váljanak a hazai piacon. Szabad kezet kapott, az volt a feladata, hogy közölje szakmai véleményét, segítsen elindítani a szállót, irányítsa tevékenységét. Feladatát „abszolút személyes kihívásként” tekintette, „aranyállás” volt, adtak a véleményére, a Daniel-kastély pedig sikersztorivá vált.
A munka mellett folytathatta a hegymászást is: 2014-ben úgy érezte, elérkezett az idő, hogy megmássza az Alpok egyik legendás csúcsa, a 3970 méter magas Eiger híres-hírhedt északi falát. 2005-ben járt először az Eigeren, a nyugati oldalán, ám akkor még félelmetesnek látta, „kegyetlen, nem embernek való helynek”. 2014 tavaszától egy évig komolyan készült, a sepsiszentgyörgyi származású, Marosvásárhelyen élő Páll Endrével megmászták a Bucsecs Kék Repedését is, majd 2015 márciusában Szabó Levente Árpáddal és Páll Endrével hárman nekivágtak. Két és fél napot töltöttek a jeges falban, sikerrel jártak. „Olyan volt ez az időszak, mint amikor valakit kilőnek az űrbe, és három nap után visszatér; teljesen más világba csöppentünk, hármunk mikrokozmoszába, rosszul is esett onnan visszajönni” – emlékezik vissza a nehéz mászásra Márk Előd. Már nem érezte annyira barátságtalannak, s bár azt mondja, a nagy északi falakban nem ajánlatos esni, egy állás kitört a lába alatt, s mintegy tíz métert zuhant, ám a biztosító jégcsavar megtartotta, viszont elejtette az egyik jégcsákányát, anélkül sokkal nehezebb volt a mászás. Az Eiger történelmi hely, a fal részei korábbi eseményekre, emberekre emlékeztetnek, teszi hozzá. És bár csupán annyit akartak, hogy jól érezzék magukat, az Eiger váratlan ismertséget hozott nekik, ez volt az a pillanat, amikor még saját családja is alaposabban kezdett érdeklődni, mivel is foglalkozik. Azóta édesanyja, édesapja is kitartóan túrázik a hegyekben.

Az Alpok bűvöletében
A hegymászás Márk Előd számára életforma. Olyannyira, hogy ez fontos döntéseit is befolyásolja, meghatározza, mit dolgozzon, hol éljen, mi több, még a párválasztást is befolyásolja. Azt már rég felismerte, hogy az Alpok vonulata teljesen más lehetőséget és dimenziót jelent, mint a Kárpátok, ez nem emocionális kérdés, hanem tény. Egy hegymászónak tudomásul kell vennie az itteni korlátokat, magyarázza, hiszen nem mindegy, hogy folyamatosan az Alpok közelében él, avagy minden esztendőben kiutazik két hétig, és azalatt próbál újabb csúcsokat meghódítani. Így, miután párja, a székelyudvarhelyi származású Szabó Anita Freiburgban dolgozik aneszteziológus-intenzív terápiás orvosként, és szintén hegymászó, Márk Előd úgy döntött, 2017 áprilisától nem folytatja munkáját Olaszteleken, hanem maga is kiköltözik Németországba, mert számára az Alpok tövében több lehetőség nyílik.
Azóta együtt járják az Alpokat Anitával és más ottani hegymászókkal, április óta Előd tizenkét négyezer méternél magasabb csúcsra jutott fel. Nem azért ment el – hangsúlyozza –, mert a megélhetés vagy a munka miatt erre kényszerült, hanem mert hegymászóként többet és mást akar. Úgy véli, érdemes kihasználni a mobilitásban rejlő lehetőségeket, s számukra az Alpok jelenti a kiteljesedést, a szabadságot. Nem ígérheti, hogy hazajön, de itteni kötelékeit nem szakítja el, számára, mint eddig, továbbra is fontos marad szülőföldje, Székelyföld és a Kárpátok, csak másként. Szabó Anita már rég külföldön él, tanult Franciaországban is, és azt vallja, miután elment innen, nyitva hagyta maga mögött a kaput, és bármikor visszatér. Úgy érzi, mindig hazajön, eddig sem hagyta és ezentúl sem engedi, hogy elidegenedjen az itthon világától.
Nyitottak, fejlődni kívánnak, és mindketten hisznek abban, hogy céljaik eléréséhez bátornak kell lenniük.