Mondom neki, én nem szeretem az olyan játékot, amelynek nincsenek szabályai, és mégis megszegik. Kicsit értetlenül néz rám, hát gyorsan elmagyarázom: nem foglalkozom politikával. Erre még értetlenebbül néz rám, arra gondolván, nem lehet normális az olyan, aki egy jó szaftos káromkodás megeresztésének kedvéért nem képes alámerülni a politika mélységes bugyraiba, hiszen milyen jól eső érzés az, amikor az ember habzó szájjal szidhatja a kormányt is, az ellenzéket is, és pláne a kettő között sosem tudni, épp hol lavírozó RMDSZ-t. Nem hagyom magam belerángatni a dâmboviţai koszlébe, de a folyóvízről eszembe jut, merre terelgethetném a szót, hogy emberem ne gondolja, csak úgy faképnél akarom hagyni. Kérdem tőle, ismeri a legújabb sportágat, amit mi fejlesztettünk ki, helyi jellegzetesség, akár szentgyörgyikumnak is be lehetne jegyeztetni? Na, erre felkapja a fejét, mert némely rossz tulajdonsága ellenére nagyon is nyitott természetű, érdekli minden, ami új, és nem mellékesen jó lokálpatrióta. Mi az, te, csillan fel a szeme. Mondom, neve még nincs, de a vízzel függ össze. Pontosabban a nyári záporokkal. Még mindig ég a tűz a szemében, de mintha már nem oly hevesen. Folytasd, böki ki akárha kegyet gyakorolna. Mondom, tegnap (az Önök olvasatában tegnapelőtt) úgy hozta a sors, hogy épp a legnagyobb zuhéban autóznom kellett a városban. Mentem volna Illyefalva irányából a központ felé, de az utat elállta egy rendőrautó, mert a szemerjai egykori iskola udvaráról az egyik fa ráfeküdt az útra. Kerülnöm kellett hát, vissza a József Attilán, át a Bolyai Jánoson, hogy majd a Dózsa Györgyre, s onnan tovább. Te, vág a szavamba, figyelted meg, hogy nagyjainkról mind csupa eldugott kis utcákat neveztek el kedvenc városunkban, míg ezeréves múltunkra fő utaink névanyagában alig találni utalást? Mondanám, városi fennállásunk ügyében alig néhány éve ünnepeltük az 550.-et, de a kérdés felvetésében alapvetően igaza van, így nem nyitok vitát, csak bólintok beleegyezőleg. És folytatom. Hogy amit a Bolyai Jánosban láttam, az nem semmi. Amilyen széles az úttest, s amilyen magasan engedi a szegélykő, úgy zúdult lefelé a víz, és csak ömlött és ömlött, mintha a Nílus költözött volná át Afrikából. Az Amazonas, szól ismét közbe. Erre én nézek értetlenül rá. A Föld folyói közül az Amazonasnak a legnagyobb a vízhozama, a Nílust még a mi Dunánk is megelőzi ebben a műfajban, válaszolja a fel nem tett kérdésre, és szemében az érdeklődést lenézés váltja fel. Szorongva kissé, de azért folytatom. Hogy micsoda lehetőség rejtezik e nem épp mindennapos, de egyre gyakoribb jelenségben, gondolj csak bele, barátom, a város ilyenkor pénzt kérhetne az autósoktól az alvázmosásért, a kalandvágyók csónakba pattanhatnának egy kis vadvízi evezésre, a még erősebb ingerekre éhesek összemérhetnék reagálóképességüket és fizikai felkészültségüket az elszáguldó autók által felcsapott vízsugár kikerülése munkacímű ügyességi versenyben, szóval, egész fesztivált lehetne rászervezni az áldott jó esőre. És sorolnám még, de mire újabb ötleteket rögtönöznék, a tompa szempárból látom, emberem végképp elveszítette érdeklődését. Ha szóba áll a Klaus újságírókkal, kérdezzétek meg tőle – hogy mit, az belevész az útszéli pocsolyát emberemre zúdító autó sofőrjének felmenőit nem túl barátságos jelzőkkel illető felsorolásba.
Talán mégis inkább politizálnunk kellett volna, a felhőszakadás és következményei nagy emberek számára érdektelen téma.