Ezek az intézmények ugyanis sokszor boszorkányüldözésre emlékeztető eljárásokkal strázsálnak a közpénz felett, semmi sem kerüli el árgus figyelmüket, olyannyira, hogy a józan, paraszti logikával is nyíltan szembehelyezkedő elvárásokkal érkeznek, amelyeket esetenként teljesíteni sem lehet, illetve olyan ördögi kört szülnek, amelyből nincs egészséges kiút. Az ellenőrzőszerv mégis minden alkalommal jól jár, az igazság mégis náluk köt ki.
Nem elég, hogy az önkormányzatok helyzete amúgy sem rózsás: gondoljunk csak arra, mit jelent a közbeszerzési eljárásokon végigvergődniük, hogy miután valahogy győztek és megtalálták a kivitelezőt, beszállítót, a román állam legfőbb pénzügyi ellenőrző szerveinek egyike úgy gondolja: nehogy véletlenül nyugodtan végezze a dolgát mindenki, és a közösség is végre elégedett legyen. Mert mindig ott van a közpénz nem megfelelő elköltésének lehetősége, ezért bizony oda kell figyelni. Mondjuk, a gyanú megalapozottságára részben magyarázat lehet a korrupcióellenes ügyészségnél halomban álló dossziék tömege, mely ügyek alanyai gyakran volt vagy jelenlegi önkormányzati vezetők, dolgozók, akik nem bántak felelősségteljesen adott, rájuk bízott összegekkel. Bizonyos, gyakorlatilag patthelyzetet szülő számvevőszéki intézkedésekre viszont ez sem elegendő indok.
Jó példa erre az Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere által a közelmúltban felvázolt helyzet, amely szerint az önkormányzatnak jelenleg kilenc olyan közbeszerzési eljárása van folyamatban, amelyre egyszerűen nem jelentkezik kivitelező – nagy valószínűséggel egy, a már említett állami számvevőszék által megfogalmazott kötelezettség miatt. A hatóság ugyanis arra kötelezi a városházát, hogy kikérje a kivitelező vállalkozástól a beruházással kapcsolatos összes számlát. A gond csupán az, hogy a cég és az önkormányzat közötti szerződéses viszony csak kivitelezésre terjed ki, a beszerzési számlákhoz a megrendelőnek semmi köze. Mivel a cég – amint azt a logika is diktálja – megtagadja az iratok átadását, az önkormányzat bepereli, a bíróság pedig a vállalkozásnak ad igazat. Majd az önkormányzat a számvevőszék ellen is a jogi utat választja – és itt beköszönt az agypusztító fonákság: ugyanaz az ítélőszék úgy véli, a hatóságnak van igaza. Jobb helyeken ezt mexikói felállásnak hívják – mindenki mindenki ellen.
Az ilyen történetekkel szembesülve adja magát a kérdés: van-e remény, hogy Románia végre valamikor ne önmaga farkába harapó kígyóként tengesse napjait? Sikerül-e túllépni az átkosból örökölt túlközpontosítási – és a vele járó, mindenre kiterjedő, kényszeres ellenőrzési – görcsökön, amelyek miatt nemcsak a helyi közösségek szenvednek, de a különböző végrehajtó és igazságosztó intézmények is röhejessé, hiteltelenné válnak, kekeckedésbe fulladó, majd minden demokratikus elvet eltipró elvárásaikkal, egymással szöges ellentétben álló döntéseikkel, amelyek csupán csak arra jók, hogy lassan mindent megbénítsanak.