A székelyföldi magyar hímzőművészetnek több típusa van: a szabadrajzú hímzéseket a textilre rajzolt minta alapján készítik több öltéstípussal (ilyennek tekinthető az úrihímzés, az udvarhelyszéki hímzés), a szálszámolásos hímzéseket az egyenletesen szőtt vászonanyagra varrják. Ez utóbbit az különíti el a szabadrajzúaktól, hogy nem kell kirajzolni, hanem egy más hímzésről leszámolható, kivarrható.
Az árapataki varrottas a szálszámolásos, keresztszemes hímzések körébe tartozik. Öltéstípusa kicsit más, mint az átlagos keresztszem: az árapataki magyarok fonott keresztszemet használnak hímzéseiken. A környéket kutató román helytörténészek szerint a románság csupán nagyon ritkán készítette a fonott keresztszemet, ők szimpla keresztszemmel varrták mintáikat. A román hímzés jól elkülöníthető a magyartól a faluban: míg a magyarok mindig piros, kék vagy e két szín kombinálásával, ritkán feketével varrtak, a románság előszeretettel használta a sárga színt is.
A keresztszemes hímzéstípus igen régi technikánk. Husz­ka József a mikházai ferences kolostor kincsei közül juttatott a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményébe egy 18. századi, makkos keresztszemes templomi textíliát. A 19. században még az egész Székelyföld területén általánosan elterjedt volt a keresztszemes hímzés. Gyárfás Győző, Háromszék királyi mérnöke és felesége 1910 előtt pár tucatnyi 19. századi fonott keresztszemes textíliát gyűjtött Ozsdoláról, Hilibből, Bereckről, gyűjteményüket ma szintén a budapesti Néprajzi Múzeum őrzi. Malonyai Dezső 1909-ben megjelent A magyar nép művészete című kötetében több száz keresztszemes hímzést publikált, gyűjtése egész Székelyföld területére kiterjedt. Roediger Lajos néprajzos az 1910-es évekbeli kászonszéki gyűjtése során gyönyörű 19. század eleji keresztszemes darabokat másolt le. Az 1941–44 közötti  csíkmenasági néprajzi felmérés a helyi hagyományőrző székelység régi hímzéseit lerajzolva, szintén ezt a varrottastípust tette közzé. Ezek az adatok azt jelzik, hogy az a hímzéstípus, amit mi ma árapataki varrottasként ismerünk, valamikor az egész Székelyföld féltve őrzött kézimunkája volt.
Mivel a 19. század végére ez az örökségünk visszaszorult, helyi értelmiségiek és budapesti minisztériumi dolgozók közös erőfeszítéssel próbálták megőrizni és tovább éltetni az Árapatakon még ismert hímzést. Pótsa József főispán, a Háromszék Vármegyei Háziipart és Ipari Oktatást Fejlesztő Egyesület elnöke az 1890-es években személyesen is közbenjárt a híres varrottas életben tartásáért, megrendelésekkel látta el az árapataki asszonyokat. A faluban és a környéken oktató tanítónők (Benczédi Mária, Bartha Vilma) fiatalokat tanítva tartották életben a ritka értékes hímzéskincset. A sepsiszentgyörgyi nőipariskola tanítónőinek a jóvoltából az árapataki varrottas az 1900-as párizsi világkiállításon is jelen volt – ennek dokumentumait Demeter Éva kitűnő tanulmányaiból ismerhetjük.
A 20. század legelején a magyar minisztérium támogatásával Brassóban nyitotta meg üzletét Csorba Samu székely és csángó háziipari vállalkozó, aki nagy erőfeszítéssel próbálta a hímzések forgalmazását megoldani. Bár e kereskedő szorgalmazta, hogy a kalotaszegi magyar vagdalásos hímzés néhány elemével tegyék légiesebbé a tömött árapataki varrottast, nincs tudomásunk arról, hogy román kereskedők vegyítették volna az árapataki varrottas motívumkincsét.
A 20. században Csulak Magda és Lőrincziné Dénes Etelka éltette és adta tovább a ritka értékes árapataki hímzéskincsünket.
Úgy gondolom, mindannyiunknak közös érdeke, hogy büszkék legyünk és még hosszú ideig megőrizzük az árapataki varrottast – gyönyörű magyar neveivel együtt: aprócsillagos, macskanyomos, békaszemes, veszett utas, kerek szeges, szilvamagos, Báthory-címeres, cséphadarós, zakotás, kakastarélyos stb.

Szőcsné Gazda Enikő