Nagy Zsolt Attila református lelkipásztor Mózes első könyvéből vett igére alapozva úgy fogalmazott: akárcsak évezredekkel ezelőtt Izsáknak, úgy ma nekünk is meg kell harcolnunk azokért a kutakért, melyeket elődeink ránk hagyományoztak. Ha nap mint nap nem teszünk meg mindent, hogy anyanyelvünk, hitünk, történelmünk és kulturális örökségünk megmaradjon, ha nem próbáljuk meg az Istentől kapott ajándékunkat továbbadni – elveszünk, felszámolódunk mint nemzet. „Nem könnyű feladat megőrizni és továbbadni örökségünket: ma is vannak, akik féltékenyek sikereinkre, akik ellehetetlenítenének, akik betömnék forrásainkat, s elüldöznének atyáink földjéről. Naponta meg kell harcolnunk hitünkért, történelmünkért, értékeinkért és anyanyelvünkért, mert kút és víz nélkül örökre elveszünk” – mondotta.
A templomkertben vitéz Para Zoltán előbb arról szólt, hogy az Ilkei Albert által készített kopjafát a békediktátum évfordulóján kívánták leleplezni, de objektív okok miatt kénytelenek voltak ezt elhalasztani, majd az első világháborút követő időszak történéseiről beszélt. Felidézte: Trianonban nem békeszerződést kötöttek a felek, hanem Magyarországnak diktátumot kellett aláírnia, az országot feldarabolták, a magyarság jelentős részét pedig idegen hatalmak jármába kényszerítették, ami által nemzedékekre megpecsételődött sorsunk.
A Vitézi Rend háromszéki törzskapitánya, Kelemen Tibor a kopjafáról mint jelképről beszélt: múltunkról és hagyományainkról szól a mának és jövőnek, a templomkertben felállított alkotás pedig a következő nemzedékeknek azt üzeni, a Trianonhoz vezető hibákat még egyszer ne kövessük el.
A kopjafát Kelemen Tibor és az állítás ötletgazdája, Német Sándor leplezte le, Bartha Éva pedig nemzetiszínű szalagot kötött rá. Nagy Zsolt Attila áldást mondott, az Ökumenikus Női Dalcsoport és a Katolikus Férfi Dalcsoport énekelt, Molnár József erdővidéki székkapitány, Rúzsa Teréz és Bálint László szavalt, végezetül a megemlékezők népes csoportja elénekelte a székely és a magyar himnuszt.