Töprenghetünk sorsunkon keseregve vagy őrizve keblünkben a reménység szikráit, s aztán újra másként, ha egy-egy új esemény arra késztet bennünket. Mert hát a bajba jutó ember nem az agyával, hanem az ösztöneivel mérlegel, s éppen ösztönei vezethetik rá a megmaradás útjára.
Állhatatosságunk célja: minden körülmények között a tovább élés, méghozzá csonkítatlan kultúrában. Szellemiségünk őrzését pedig a legkülönfélébb törvények gátolják vagy teszik nehézzé, közöttük számos külhoni is, amely úgy számolja a kisebbségi embereket, mint lapjait a kártyás, amelyekből, ha nincs neki elegendő, kár játékba fognia velük.
Az idő kerekét visszafelé forgatni vagy megállítani persze csak azzal a kockázattal lehet, hogy tettünket számonkéri egykor tőlünk a világ, amely ha tétován tekintett is Srebrenicánál Bosznia csontvázzá aszott táborlakói­nak a szemébe, és az öldöklésen elbámészkodó holland békefenntartó katonái cinkos tétlenséggel gödrökbe hullani hagytak tarkón lőtt ártatlan gyermekeket, apáikat, anyáikat és nagyszüleiket, mégiscsak látva látja álcázott homokzsákok mögé bújni a bűnt. És hallja az örök kisebbségben élők messze hangzó szavát is, amely ma még tisztán csendül ezeken a tájakon, olyannyira, hogy hangzóiban gyönyörűségét leli a legvájtabb pesti, prágai, bukaresti vagy kijevi fül is.
Mert hát idáig voltak általános és középiskoláik, sőt, egyetemi tanszékük is szerte Kárpátiában a kisebbségeknek, habár a számuk csökkentésére irányuló mesterkedések régi keletűek – gondoljunk csak a gimnáziumok mondvacsinált ürüggyel való felszámolására és a helyükbe lépő „szakirányú oktatási központok” tudásromboló és pedagóguszüllesztő hatására. De gondoljunk az erdélyi falvakra...
Az egymásnak feszülő indulatok hátterében születő törvények természetesen nem lehetnek különbek, mint az emberek, akik megalkotják őket. Amíg az egyes nemzetek külön erkölcsöket hoznak létre a maguk számára, szemben a mindenki másra érvényesekkel, addig sorsuk javítását aligha várhatják el másoktól a megtűrtek, a más nyelven beszélők, akiket oly nehéz megérteni.
Talán a feléjük szálló szidalmak zaja riasztotta fel Csipkerózsika-álmukból azokat, akik valahol nemzedékeken túl felejtették legfőbb szellemi értékeiket. Az általános zűrzavarban keresik most ők is, hova, mely kultúrához tartozzanak. Hiszen ismét keblére öleli őket a Nemzet, lehetnek az állampolgárai!
Az idő pedig mindig a jóknak, a tisztáknak dolgozik, még ha őket szenvedteti is meg leginkább. Velük mondatja ki bizakodással: lenni, megmaradni!