A hold nem tudta mire vélni a dolgot, a csillagok is összesúgtak-búgtak csodálkozásukban, s alig várták, hogy fölszálljon hozzájuk a szél, s elmondja, mi történt az erdőben. De hát a szél csak másnap repült fel hozzájuk, addig mit se tudhattak a különös eseményről. Szerencsére én előbb találkoztam a széllel, nekem elmondta, s így én is elmondom nektek.
Az erdő közepén tartották értekezletüket a falu kutyái. Hogy jutott eszükbe, hogy nem, én nem tudom, a hírhozó szél se tudta, de elhatározták, hogy elég volt a házőrző és nyájterelő életből. Ezután már emberi módon fognak élni. Kutyavárost építenek az erdőben, szóval nem élnek kutyául többé!
A tanácskozás nem sokáig tartott, nekiláttak a munkának, s amikor hajnalban a madarak fölébredtek, a nagy csodálkozástól elfelejtettek énekelni, mert akkorra már fel volt építve az erdő közepén a kutyaváros.
Nem volt óriási, az igaz, de hát volt benne vagy húsz lombokból épített házacska, két kis utca s egy sétatér. Minden sarkon egy kutyarendőr állott, s a sétatéren volt egy kutyakávéház, amelyet bizony irigykedve néztek az arra repülő madarak. Volt kutyakereskedő, kutyaszínész, kutyapincér, volt ottan minden, ami kellett. Még kutyaszabó is volt, s az olyan szép ruhákat varrt a város lakóinak, hogy még egykori gazdáik is megirigyelhették volna.
Minden rendben lett volna, de egy nagy fehér komondor azt mondotta, hogy ha már emberi életet élnek, akkor legalább egy házőrző kutyára is szükségük van.
– Igaz, igaz – helyeseltek valamennyien –, de melyikünk legyen az?
Mert hát egyetlenegy se akart már kutyaéletet élni, így aztán a legkisebbik és leggyengébb kutyára ráparancsoltak, hogy legyen ő házőrző a kutyavárosban.
– Dehogy leszek! – válaszolta. – Nem azért jöttem az erdőbe! Ha házőrzőt akartok, legyen az a tapsifüles, de nem én, a testvéretek…
– Nem lehet – felelte a komondor –, a tapsifüles nem tud ugatni.
– Hát akkor legyen a sündisznó!
– Nem lehet, mert az se tud ugatni.
Hiába volt minden, a kicsi fekete kutya lett kutyaváros házőrzője. Amíg a többiek színházban ültek, kávéházban kártyáztak, addig ő a kerítés mögül ugatta a sündisznót, a rókát, a tapsifülest. Amíg a többiek emberi életet éltek, addig ő csontot és ételmaradékot kapott enni, azt is csak egyszer napjában.
Nem csoda hát, hogy egyre szomorúbb lett, s elhatározta, hogy bosszút áll gonosz társain. Ő volt a házőrző, így hát ő figyelmeztette kutyaváros lakóit, ha valami baj fenyegetett. Ha tolvaj rókák vagy rabló farkasok ólálkodtak a kerítés előtt. S mivel még sohasem hazudott, el is hittek neki mindent.
Így történt aztán, hogy nem is este, de éjszaka, az éjszakának kellős közepén nagy-nagy ugatásba kezdett a kis házőrző. Ezt kiáltozta kutyanyelven:
– Jaj, jaj, nagy a baj! Szaladjon, ki merre lát! Megtudták az emberek, hogy itt lakunk! Jön a sintér kocsival! Nem is egy, de tíz! Nem is tíz, de száz! Nem is száz, de ezer!
No hiszen, egyéb se kellett kutyaváros lakóinak! Föl se öltöztek, úgy futottak kutya-meztelenül, erdőn, réten, árkon, vízen keresztül, vissza a falujukba. A kis házőrző pedig bement a kutyaházakba, be még a kutyakávéházba is, s úgy jóllakott pirított májjal, pecsenyével és dobostortával, hogy alig tudott visszamenni régi gazdájához.
Ezt mesélte nekem a szél, én elhittem neki, hát ti elhiszitek nekem?
