Volt egyszer négy szerzetes. Jámborak voltak, a légynek sem vétettek, nem is véthettek volna, mert még légy sem szállt arra a tájra, ahol éldegéltek. Túl a Hét Fekete Hegyen, egy sűrű erdőben, annak is a közepében, egy nagy kőbarlangban.
Egy fogadalmat tettek, hogy hét napig hallgatnak, nem ejtenek egy szót sem, hét napig csak azon elmélkednek, miként lehetnének még jámborabbak.
Négyen éldegéltek a barlangban, közel-távol egy lélek sem, csak egy szolgagyerek járt be hozzájuk, az hordta nekik az ételt, italt, világot.
Estefelé a barlangban füstölögni kezdett a mécses. Füstölgött, pislogott, félő volt, hogy elalszik.
Az a barát, aki legközelebb ült hozzá, kikiáltott a szolgafiúnak:
— Hé, fiú! Gyere, igazítsd meg gyorsan a kanócot!
A társa, aki mellette ült, mérgesen csóválta a fejét:
— Hallgatást fogadtunk, te pedig megszegted! Most aztán kezdhetjük elölről!
A harmadik igen megharagudott mindkettejükre, és rájuk rivallt:
— Hallgassatok már, ti locsogók!
Akkor a negyedik, a legöregebb és legjámborabb barát azt mondta nagy méltósággal:
— Rólam vegyetek példát! Egyedül én nem szegtem meg a fogadalmat.
