Egyszer Mátyás király vadászatról tartott hazafelé az urakkal. Egy nádas mellett haladtak el, s látta a király, hogy nagyon lankadtak a nádak, szomjazták az esőt. Meg is jegyezte:
— Hej, eső kellene már a nádra is, ahogy elnézem.
Megmosolyogták az urak Mátyást.
— Felséges királyunk, ugyan miért kellene eső a nádra, mikor mind vízben áll?
Mátyás csak hallgatott, de magában forralt valamit.
Estére meghívta az urakat vacsorára, de mindegyikük lábáról lehúzatta a sarut, s a lábukat vizes dézsába lógatta, úgy ültek az asztal mellé. Volt aztán minden az asztalon, ami szem-szájnak ingere, csak éppen ital nem volt egy csepp sem. Megszomjaztak erősen az urak, de nem mertek szólni. Egyikük aztán nagy sokára megjegyezte:
— Fenséges királyom, köszönettel vettük a vacsorát, a finom ennivalókat, de italról nem gondoskodtál, pedig majd kiszárad a torkunk.
Azt mondja Mátyás huncutul:
— Ejnye, ejnye, mindegyikőtök lába vízben áll, ti pedig szomjúságról beszéltek?
Értették az urak, és elszégyellték magukat. Többet nem mosolyogták meg a királyt, bármilyen furcsát mondott.
