Olyan végtelenül felszabadító, lelket borzongató érzés, hogy mindennapi gondjainkon túl mi is részei vagyunk ennek a ragyogó mindenségnek! Milyen könnyű és természetes lenne az életünk, ha sikerülne mindig megtalálni a lényeget, ha sikerülne felülemelkedni indulatainkon, félelmeinken, hiúságainkon, a társadalmi és politikai jelenségek bosszantó visszásságain... Itt a nyár, amikor banálissá szelídülnek a hideg éjszakák, a naponkénti favágás-tűzgyújtás, a rosszul záró ablakok résein beáramló hűvös levegő, a tetőcserepek repedései, a kerítés korhadt lécei, az elfagyott vízcsap, a hótól roskadozó csatornák, a havas-sáros cipők a bejárati ajtó környékén... Mindez olyan távoli, mintha évtizedekkel ezelőtt történt volna. Most mindent felülír a napsütés, a madárhangok, kelepelő gólyák, pirosodó gyümölcsök a fákon, és a szabadság szinte elviselhetetlen könnyűségének érzése. Mintha valahogyan eggyé váltam volna a füvek-bokrok között megelevenedő élőlények millióival.
Apa! – hallom a házból, és ábrándozásaim egy pillanat alatt szertefoszlanak. Következik a tizenötször elmesélt történet anyáról, aki elment dolgozni X és Y nénivel, a fenékmosás, pelenkacsere és öltözködés könnyek között, mert a viszkető csípések bekenése közben bizony minden körültekintő óvatosság ellenére kiborul a fehér folyadék ágyra, szőnyegre, ruhára... A tejivás és szőnyegtakarítás, majd a közös reggeli, közben pedig képeskönyvek nézegetése. Persze csak enyhe túlzással lehet nézegetésnek nevezni azt, amikor a könyveket állandóan menekíteni kell a kiömlő, lecsepegő ételdarabkák és maszatos kezecskék elől, vagy állandóan a földről kell felvenni őket, mert jó mókának tűnik apa reggeli tornáztatása. A fogmosásnál újabb sírás, újabb kacagás, aztán a játékosdobozok felborogatása után menekülés ki, a szabadba. Hogy valami konkrét eredménye is legyen a játéknak, szilvaszedés következik, egyeseknek kézzel, másoknak piszkavassal, majd egy hirtelen ötlet folytán kalapáccsal. Persze nem lehet több a munka, mint a játék, ezért a vízipisztoly vadászpuskává, apa pedig medvévé változik, aki egyre félelmetesebb mozdulatokkal közeledik a vadászhoz, amíg meg nem kapja az arcába a végzetes lövést... Ha már ilyen szép napunk van, elmegyünk bicajjal a kőröspataki tóhoz – határozom el hirtelen, de az ötletet kár szóvá tenni, mert a biciklinek a garázsból való kihozatala olyan hosszú pillanatokat vesz igénybe, hogy közben a türelmetlenség egy röpke hisztit is szül.
Még félúton sem tartunk a tó felé vezető úton, amikor feltűnik, hogy egyre nagyobb a csend a gyerekülésben, és időnként mintha egy fejecske is megbökné apa fenekét. Csak nincs valami baj? – nyilall belém, de csakhamar kiderül, hogy csupán az édes álom fullánkjától alélt el a kisfiam. Kanyar, aztán sietős tempóban irány a hálószoba, ahol újra egy kis sírás, anya-szólongatás után végül mégiscsak becsukódhat az ajtó, én pedig újra kiülök az udvarra, a nyitott ablak elé... Miről is álmodoztam a reggel?... Apa! – hallom újra bentről, és rohanok hozzá szétlapított szilvákon, játékhalmokon, foltos szőnyegen át. Itt vagyok – mondom, és miközben megölel, arra gondolok, hogy milyen sokféle árnyalata van a szabadságnak...