Mindeközben Romániában jóformán leálltak az állami beruházások. Infrastrukturális fejlesztések alig zajlanak, az autópályák csigalassúsággal épülnek – ha éppen nem kell lebontani és elölről kezdeni, amire szintén volt már példa –, közegészségügyi szempontból jó pár évtizedet visszalépett az ország, tombol a kanyarójárvány, nincs védőoltás, a kis- és középvállalkozásokról éppen újabb rend bőrt készülnek lehúzni a részmunkaidősök adóterheinek növelésével, hogy a féktelen osztogatást legyen miből fedezniük, a vidéken élők életkörülményei továbbra sem nevezhetőek 21. századiaknak, a folyó víz, a csatornázás ma is csak álom ezer meg ezer településen. És akkor az oktatásról még szót sem ejtettünk: noha törvény szavatolja, az ágazatnak még sosem tudták biztosítani a nemzeti össztermék hat százalékának megfelelő költségvetést.
Lenne tehát, hová tenni a pénzt, vannak sürgősebb megoldásra váró gondok, mintsem az ország haderejének fejlesztése. S bár való igaz, hogy a világban zajló konfliktusok egyre csak éleződnek, egyre nyomasztóbb, rosszabb a hangulat, mind több és nagyobb a potenciális veszély, mi több, az észak-atlanti szövetség tagjaként Romániának kötelessége is nemzeti összterméke két százalékát védelmi célú kiadásokra fordítani, azért Bukarest igyekezete inkább tűnik túlbuzgóságnak, semmint valós szükségletekből fakadó lépésnek.
Fölöttébb furcsa viszont az, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer megvásárlása körül meglehetősen nagy a csend: nincs egyetlen olyan román politikai erő vagy civil szervezet, amely szót emelne a döntés ellen, mintha a közélet egészében teljes lenne a konszenzus a fegyverkezés szükségességéről, a hadi erő fejlesztéséről, és arról, hogy mindezt elsősorban Amerikából kell beszerezni. Ennek tükrében kell értelmeznünk Hans Klemm, Amerika bukaresti nagykövetének minap elhangzott kijelentését is, mely szerint a Patriot rakétavédelmi rendszer beszerzésének óriási hatása lenne Románia és a NATO biztonságára. És nem feledhetjük Klaus Iohannis pár héttel korábbi amerikai látogatását sem – a román sajtó szerint éppen a Donald Trumppal folytatott megbeszélésen született megállapodás a nagy beszerzésről.
Úgy is fogalmazhatnánk tehát, hogy meglehetősen sokba került Klaus Iohannis kézfogása Donald Trumppal. A gond csak az, hogy a számlát ezúttal is nekünk kell állnunk...