Körülbelül fején találja a szöget. Előadása, modora és hangja valóban a legfőbb erőssége, mellyel nemzetét meghódította, s beláthatatlan időkig minden más írót túlszárnyal. Divatba hozta az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata. Természetesen, minden erőszak nélkül kapcsolódik gondolat a gondolathoz. Mestere a stílusnak, szinte teremtője egy olyan nyelvnek, mely a népiesből fakadva és megtisztulva éppen oly tökéletes a hortobágyi gulyások ajkán, mint a budai minisztertanácsokban.
Ez az elbeszélési bravúr teljesen elsöpörte az eddigi értekező, nehézkes vagy szónokias előadási modort. A magyar elbeszélő prózára nézve korszakot alkotó az ő föllépése. Azzal a kis fokával az elbeszélési könnyedségnek, mely például a német irodalomban elegendő, nálunk, ahol egy Jókai írt, akár tollat se vegyen kezébe az író, az elkényeztetett közönség, mely unalmat egy percig se tud elviselni, szembe kacagja. Innen van aztán, hogy bár elég sok gyenge író fogyasztja itt is a tentát, akiknek nincs elbeszélni való anyaguk, de hogy a maga szegényes pecsenyéjét még ötödrangú író is kiválóan tudja föltálalni, azt Jókainak köszönjük. Franciaországban is Brillat-Savarin óta tálalnak szebben, mint bárhol másutt. Persze a tálalás Brillat-Savarin éléstára nélkül csak egyszerű ügyesség.
Jókai kompozíciója és karakterei rendesen kidolgozás közben romlanak meg. Mikor még tervel, akkor a földön van, és minden körülményről tud számolni. De amikor írni kezd, akkor már nincs a földön, hanem a felhők között, mint Ikarosz. Itt már nem bírja magát zabolázni, és nagy fantáziája, röpke szárnya elviszi a saját tervétől. Kidolgozás közben egy ötlete villan. Milyen pompás epizód lesz abból! Csábítja, hívja az epizód, mint a sellő. Lelke édeleg rajta, belemerül. Csak az epizódot látja már s nem a kompozíciója egységét. Tehát megírja az epizódot, s most már csak az a célja, hogy az epizód minél plasztikusabb, minél teljesebb és csattanósabb legyen. Tegyük fel, hogy a regény személyei közül valamelyiknek eddig megrajzolt jellemével ellenkezik a szerep, amit az epizódban szánt neki a szerző, biztosak lehetünk benne, hogy nem fog kegyelmet kapni, inkább a regény alakja szenvedjen, mintsem az epizód. Az egyik epizód esetleg másik új epizódra csábítja, ahol az előbbi alak megint módosul karakterében az új epizód kedvéért. Némi joggal mondják tehát Jókai kritikusai, hogy egy hosszú regényen át csak igen ritkán bír következetes jellemet rajzolni; tökéletes emberek csak azok, akik egyetlen epizódban szerepelnek vagy rövid novelláinak hősei, kiket nincs ideje elrontani.
„Ha hibásak a regényalakjaim – írja ő egy helyütt –, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, meglehet, hogy jobb lábon állnának.”
Ez a kedélyes mentegetőzés voltaképpen egy, a kritikusai szájából kivett igazság és a mi elméletünk megerősítése. Csakugyan az a baj, hogy ő maga van bent alakjaiban, azokat úgy kényszeríti beszélni és cselekedni, amint az ő fantáziájának jól esik, holott megfordítva, az alakjainak, kik külön-külön más egyéniség, más vér kellene kényszeríteniök Jókait akként szőni és gyúrni meséjét, ahogy azt az ő szenvedélyük és élethűségük kívánja. E tulajdonságokon kívül nagyon meglátszik írónkon, hogy keveset érintkezett emberekkel a kevés viszonylatban. Inkább könyvekből ösmerte, mint élő mintákból. Élete jobbadán a négy fal közt folyt le, közvetlen környezete színészekből és pózoló alakokból állt, a természetes ember a maga pongyolaságában ritkán jelenik meg előtte. Különösen tájékozatlan az asszonyokról; normális nőt úgyszólván nem ösmert. Innen van, hogy egyéneket hibátlanul rajzolni nem tudott, inkább csak típusokat. De ezekből majd minden regényében nyújt sikerültet. Ha egy szakácsnét vagy egy kasznárt fest, ahhoz minden szakácsné és kasznár bámulatosan hasonlít, de ha csak úgy vesszük, hogy egy embert rajzolt, akkor nincs eltalálva.
Be kell azonban ösmerni, hogy e hibák felsorolásához éppen legrosszabb alkalom Az új földesúr megbeszélésénél van, mert sehol se mérsékli magát Jókai annyi­ra, mint e regényében; jó tulajdonai csakugyan hibái nélkül jelentkeznek. Látjuk lángelméjét teljes pompájában kibontva, látjuk művészetének eszközeit, látjuk, mit adott neki az isten, és mennyit nyújtott abból nekünk ő. És mégis nagyjában most is ott van a „minden tudó embere”, Garamvölgyi Aladárban, ki előre látja a tiszai árvíz jövetelét, és figyelmezteti az új földesurat a sírboltépítés alkalmával, csakhogy ezúttal nem engedi a szertelenségbe csapongni. Ankerschmidt lovag szintén túl ideális, hiszen ez nem Ankerschmidt, hanem Lancelot; mindegy, még mindig ember. Elrajzolt alak csak egy van, Straff, s élettelen báb csak Pajtayné. A remek epizód­alak se hiányzik Kampós kasznárban.
Többé-kevésbé minden regénye ilyen, csakhogy a hősök a többiekben túlzottabbak. Mindenikben van egy-két bravúros leírás, mint itt a tiszai árvíz, a Politikai divatokban a komáromi hídleszakadás, Az elátkozott családban a komáromi földrengések, Kárpáthy Zoltánban a pesti árvíz. Jókainak vannak jobb és vannak rosszabb művei,  mert ahol sok fát vágnak, ott sok a forgács is, de talán egy sincs, melyen rajta ne volna a lángész fénye, és egy sincs, melyet nem volna élvezet elolvasni. Mintha az aggteleki barlangban járnánk, hol a formátlan kőalakzatok éppen úgy meghatnak bennünket, mint a formásak, mert önmaguktól képződtek.
Jókai maga őserő; eredeti gondolatmenete, képei, színei, ötletei, fordulatai a természet legfrissebb ajándékai a világirodalom számára. Lelke az egész népfajnak lelke, amelyhez tartozik, meséi úgy képződnek, úgy folynak, úgy végződnek, ahogy az a népléleknek jól esik; innen van csodálatos varázsa, melyet kritika meg nem törhet. Hogy Jókai többet kapott az istenektől, mint amennyit tanult a kritikusoktól, az esztétikából és az irodalmi remekekből, az kétségtelen, de ezt teljesen elég konstatálni és tovább örülni Jókainak úgy, amint van. Shakespeare is tengert tolt Csehországba, sok hibás dolgot írt, de az angolok így is meg vannak vele elégedve. Jókainak azonban egy hosszú életen át zúgták fülébe a feltűnni vágyó kritikusok, hogy a kompozícióban, a pszichológiában és a jellemek kidomborításában gyengébb, és hogy egyéb nagy tulajdonaival ebbéli művészete nem áll arányban. Hja, persze hogy nem áll arányban. De már ez egyszer így van és így is fog maradni, a telhetetlen kritikusok pedig éppen abba a hibába esnek, melyet kifogásolnak Jókainál, hogy az összes hősök hősiességét, az összes tudósok tudását és az összes erényeket egy alakba önti, mert ők meg az összes írók fényes tulajdonságait az egy Jókain követelik.
Igaz, hogy gyorsan dolgozott, szédítő gyorsan. Flaubert Bovaryné című regényén öt teljes évig izzadt, gyomlálva abban hibákat, jobbal pótolva egy szót, tökéletesebben fejezve ki egy gondolatot, át meg átdolgozva jellemzőbbre, hangulatosabbra egy jelenetet vagy egy kis dialógot, s így lett Madame Bovary műremek. Jókai nem volt képes ilyen vagy csak távolról is ehhez hasonló munkára. Leült, s egy ültő helyében írt meg egy novellát. Közönségesen három-négy hónapig dolgozott egy regényen. Négy részre vágott egy sima papírívet, margót hajlított rajta, s elkezdett írni reggeli előtt, hajnalban kényelmes szürke hálókabátjában. Folyt az egyik gondolat a másikból, s mire reggelizni hítták, hét-nyolc ilyen papíros telt meg – a margón voltak a javítások, alig egy vagy kettő. Nagyobb törlések éppenséggel soha elő nem fordulnak kéziratában. Ha valamit odaírt, ami talán ellenkezik azzal, amit már előbb írt meg, inkább kigondolt valami furfangos érvet, amivel a hibás dolgot megtámassza, mintsem hogy kitörülje.
Át sem nézte többet a kéziratot (hiszen sokszor már várták is a nyomdában), megesett vele nem egy ízben, hogy valamelyik alakjának, aki már négy-öt folytatáson nem szerepelt, elfelejtette a nevét. Molnár Jánosnak hítták a regény elején, s Varga Ferenc lett a közepe táján, ő azt soha észre nem vette. Magától értetődik, hogyha Jókai hozzászokik a gyomlálási rendszerhez, az öncenzúrához és az átdolgozáshoz, regényei kerekdedebbek volnának, nagyobb illúziót keltenének az olvasóban s különösen alkalmasabbak volnának idegen nyelvekre való átültetéshez, mivelhogy a fordításnál éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, míg ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozíció egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben megmaradnak.
És hát ebből látni, mekkora nagy legény ő! Egy író, akinek jóformán csak a gyengébb tulajdonságait viszik ki külföldre, s aki azokkal is ott ragyog a legnagyobbak közt!
Nyelvének gazdagsága még talán az Arany Jánosén is túltesz, mert Arany gonddal kereste a szavakat, mint az ötvös, nagy körültekintéssel nyúlt be kincses ládájába, hogy a gyöngy mellé színre, tűzre, nagyságra, gömbölyűségre a legalkalmasabb gyöngyöt fűzze. Jókai rögtön megtalálja az igazi szót és kifejezést. Stílusa egyszerű, világos és hangulatos, bár a germanizmusoktól nem mentes; gondolatmenete kristálytiszta és egészséges, nincsenek homályos helyei: amit gondolt és érzett, azt kell gondolnia és éreznie az olvasónak is. Dialógjai jellemzők, epigrammatikusak és mégis természetesek amellett. Tömörebb írót alig ösmerünk a világirodalomban s ha ebben vét is, az csak olyan hiba, mint ha a lóherének négy levele nő – mikor három is elég volna.
Ami azonban páratlan a világon, az írónk örök ifjúsága, a nyár eleje.
Az idő közönségesen megteszi változásait az írókon is. Ahogy cseresznye vagy szamóca terem tavasszal, barack a hév nyár közepén, szőlőgerezd az ősz végével, éppúgy jönnek az írók termékei: versek a fiatal korban, szerelmes regények, azután bölcselkedő dolgok az élet végén; Jókai marad örökre az, aki volt, piros szamócát hoz nekünk örökké.
Ki fölött nem uralkodik az idő sem, mit akarná azt megzabolázni a kritika?
Az őserő szuverén. A kritika csak a művészet érdekeit védi. De az őserő hatalmasabb a művészetnél; félretaszítja a kritikát, és úgy bugyog fel a néplélekből gyűlt nedveivel, ahogy az ő fenséges kedve tartja.
(folytatjuk)