Egy autó röpítette világgá őket az országút kellős közepéről. Az a porszem, amelyik legelöl szállt, örömében felkiáltott:
– Végre szabadok vagyunk! Most megbosszuljuk magunkat, amiért emberek, állatok, kerekek rajtunk tapostak!
Helyeselték ezt a többi porszemek is, mind egy szálig.
Alig röpültek ezer métert meg egy métert, amikor egy embert értek utol. Rögtön a nyakába, hajába, szemébe, orrába kapaszkodtak, akik meg nem fértek rája, akkora táncot jártak körülötte, hogy a szegény ember nem győzött eleget prüszkölni. Elő is vette a zsebkendőjét, s addig törülgette az arcát, verte a port maga körül, míg végre mégiscsak kiszabadult a csúnya porfelhőből. Akkor aztán olyan gyorsan, mint a villám, befordult egy utcasarkon.
– Megszökött előlünk – kiáltoztak a porszemek –, de fussunk utána!
Igen ám, de amíg így tanakodtak, az ember már egy másik fordulónál végleg eltűnt előlük.
Szerencsére egy lovat láttak meg, nem messze tőlük, amint a patak partján ivott éppen. Az egymillió porszem nekirugaszkodott, s egy szempillantás alatt körülfogták.
– Emlékszel-e, amint a patkóddal rugdostál minket? – kérdezték gonosz ujjongással. – Bizony, nem kegyelmezünk most mi sem néked. Megfojtunk irgalmatlanul.
Bizony, senki sem irigyelte volna szegény lovat, ha látja. Orra, szája tele lett porral. Ijedtében akkorát nyerített, hogy a hetedik határba is elhallatszott. Ez volt a szerencséje, mert az orra előtt ficánkoló porszemekre akkorát fújt, hogy azok megtántorodtak. Ezalatt meg a ló nekiiramodott a pataknak, s mielőtt a porszemek utánavethették volna magukat, nyakig merült a hűs vízbe. Bizony, háromszázkilencvenkilencezer porszem fulladt ekkor a vízbe.
Sírtak is a parton maradt porszemek, s elhatározták, hogy megfullasztanak minden élőlényt, aki csak az útjukba kerül.
Arra nem számítottak, hogy hiába szállnak éjjel, nappal, egy élőlény nem sok, annyival se találkoznak. A porszemek zúgolódni kezdtek, s szidták a Porszemvezért, aki legelöl szállt az út kezdetén, mikor bosszúra tüzelte őket.
– Lám, nem bírtunk se az emberrel, se a lóval, s ráadásul annyi sok testvérünk is elpusztult. Te vagy az oka mindennek!
Ki tudja, milyen rossz vége lett volna ennek a Porszemvezérnek, ha idejében jó ötlete nem támad.
– Ide hallgassatok! – mondta. – Ki tehet arról, ha nálunk erősebbek is vannak? De hogy kipihenjétek magatokat, elvezetlek benneteket egy olyan szép rétre, amilyent álmotokban se láttatok. Ott aztán selyemfüvön meg bársonyvirágon heverhettek.
Tetszett ez a beszéd a porszemeknek, le is csillapodott a haragjuk. Szálltak éjjel, szálltak nappal, míg csak arra a szép rétre nem értek. Bizony, minden igaz volt, amit a Porszemvezér mondott: selyemfű zöldellt, bársonyvirág virított itt. Rá is szálltak nyomban a gyönyörű virágos rétre. Még a Nap is eltakarta az arcát egy nagy felhővel, mikor ezt a kegyetlenséget látta.
A füvek, virágok feljajdultak:
– Jaj, jaj, megfulladunk!
Egy pici szellőcske sírva fakadt:
– Hová lettek szép virágaim? – mert a por egészen eltakarta őket.
Szerencsére a Nap éppen az ég aljára ért. Egy sereg felhő szunnyadozott itt. Ezeket felrázta, s megparancsolta nékik, repüljenek gyorsan a rét fölé, szabadítsák meg a füveket, virágokat. Így történt aztán, hogy alkonyatkor akkora záporeső zúdult a földre, hogy mielőtt a békák megkezdték estéli hangversenyüket, a virágos rét már megkönnyebbülve sóhajtott föl. Mert ahány porszem csak rátelepedett, az eső mind egy szemig ott verte a földbe.
